Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 1. szám - VITA - Borsa Iván: Gondolatok a levéltárosi hivatástudatról: Történész? levéltáros? történészlevéltáros? / 44–51. o.

hető sémának, mert a helyi viszonyoknak megfelelően a funkciók egymásba kapcsolhatók vagy tagolhatok. Megérdemelne alaposabb vizsgálatot az ilyen típusú levéltárszervezés. Tartozom az igazságnak azzal, hogy a miénkhez hasonló nosztalgiásnak mondható jelenséggel találkoztam külföldön is, de érdekes módon csak a szomszédos Csehszlovákiában és Ausztriában, távolabb nem. Okát nem tudom adni. Azt is le kell szögezni, hogy ez a hivatástudati válság nem terjed ki valamennyi magyar levéltárra. Meggyőző volt Bariska István noszvaji felszólalása a tekintetben, hogy a kis, szervezetileg még nem tagolt levéltárak esetében ez a probléma nem jelentkezik. Ha emellett figyelembe vesszük az 1969. évi levéltári tvr. végrehajtási utasításának intézkedését a tanácsi levéltáraknak a helytörténetírás rendeltetésszerű művelésére irányuló feladatáról, akkor a hivatástudattal kapcsolatos problémát a két országos levéltárra és Budapest Főváros Levéltárára korlátozhatjuk mindaddig, amíg a helytörténetírás nem fejlődik ki olyan mértékben, hogy szervezetileg önállósul vagy egy tanácsi intézmény rendeltetésszerű feladatává nem válik. (Ez a Budapesti Történeti Múzeum esetében megtörténtnek vehető.) Ha az illetékesek a fent felvázoltokat magukévá tudják tenni, akkor közmegegyezéssel meg kell találni a jelen helyzetből kivezető nem rövid utat. Űgy gondolom, hogy a fentiekből világosan látszik, a XX. század végén a levéltári hivatás két pólus körül helyezkedik el. Az egyik póluson van a levéltári anyag, a másikon a viszonylag kis létszámú, a (levéltári anyagot közvetlenül használók köre és a tömegkommunikáció által levéltári információkkal is kiszolgálandó nagy tömeg. A levéltárak és így a levéltárosok feladata e pólusoknak a fentiekben vázolt sokrétű aktív és sok áldozatot is igénylő szolgálata. Ez a szolgálat olyan feladatokból áll, mint például melyek azok az iratok, melyekről már születésük pillanatában tudni lehet, hogy levéltárba kerülnek állandó megőrzésre, ezért tartós papírra tartós megíró anyaggal kell elkészíteni; az archiválásra váró iratanyag kiválasztása a beláthatatlannak mondható papírtengerből (a gyűjtőterületi munka); az iratok tárolásának minden gondja (raktározás, kondicionálás, mikrofilmezés, restaurálás, teljes rendezettség és számbavétel); a levéltárba bekerült, tartós megőrzést nem igénylő iratok kiselejtezése; minél nagyobb számban korszerű segédletek készítése immár számítógépes feldolgozásra, ami levéltárosi szakmai közreműködés nélkül elképzelhetetlen; minél több olyan levéltári segédlet (elsősorban állomány- és f ondismertetés) és történeti segédkönyv (archontológia, pecséttan stb.) publikálása, amely segíti a kutatót a tájékozódásban; a kutatók minél szélesebb körét érdeklő forrásanyag közzététele; kiállítások rendezése, a sajtó, a rádió, a televízió és a film számára aktuális levéltári források bemutatása. Ahhoz, hogy e feladatok megfelelő minőségben készülhessenek el, már a jelenlegi munkák esetében sürgős szükség volna korszerű, a nemzetközi tapasztalatokat is figyelembe vevő elméleti és módszertani tanulmányokra, munkautasításokra, ideértve a nagy levéltárak szervezésére, irányítására vonatkozó Ismeretek rendszerezését is. Eme elméleti és módszertani munkák esetében gondolni kell arra is, hogy az esetek többségében nem egyszer s mindenkorra készülnek, hanem „karbantartásukról'' (továbbfejlesztés, korszerűsítés) folyamatosan kell gondoskodni, ráadásul a jövőben tulajdonképpen minden új adathordozóra és azok által produkált új iratféleségekre vonatkozóan is ki kell dolgozni s a gyors fejlődés miatt fokozottabb figyelemmel kell karbantartani. Kétségtelen, hogy a felsorolt feladatok egy része olyan, aminek megoldásához külső (elsősorban műszaki) szakemberre van szükség, tehát ilyenek mindenütt egyre növekvő 50