Levéltári Szemle, 37. (1987)
Levéltári Szemle, 37. (1987) 1. szám - VITA - Borsa Iván: Gondolatok a levéltárosi hivatástudatról: Történész? levéltáros? történészlevéltáros? / 44–51. o.
lyek nem tartoztak az akkortájt megjelent 1950. évi 29. törvényerejű rendelettel meghatározott feladatai közé. Ez volt az azóta is sokszor emlegetett és alkalmazott „kutatónapok" első, kívülről kierőszakolt, de legális megjelenése. (Ez a folyamat mutatis mutandis jelentkezett az országos múzeumokban és nagyobb könyvtárakban is). Az egyetemi tankönyvek trójai falovának nemcsak abban volt és a mai napig is van kisugárzó negatív szerepe, hogy a levéltár feladataitól idegen feladatot kényszerített a levéltárosok feladatai közé, hanem ennek szervezését, ellenőrzését kivonta a levéltár vezetőségének hatásköréből is. Ez a továbbiakban úgy éreztette hatását, hogyha valaki olyan feladatot kapott, amely nem tartozott referenciájának keretébe, akkor annak ellenőrizetlen gazdájává lett, mert a feladat idegensége miatt e tekintetben kivonta magát osztályvezetőjének hatásköre alól, illetve az osztályvezető sem vállalt érte felelősséget. Sajnálatos, hogy ez az ellenőrizetlenség észrevétlenül kiterjedt majdnem minden fcrráspublikációs, szervezettörténeti stb. kíadványmunkára is. így létrejött a házi szlengben háztájinak nevezett munka, amelynek termelékenysége csak kevés levéltáros esetében hasonlított a névadó munkára. Az egyetemi tankönyvprogram eredményeinek értékelése nem tartozik ide, de meghirdetésének és megindításának hatása a levéltárakban áttételekkel máig él, miközben olyan vitákat is provokált, hogy jog-e a kutatónap vagy lehetőség, s kinek hány kutatónap adható, kinek engedélyezhet a főigazgató ilyen munkát, s kinek a felügyeleti hatóság stb. A második akadályozó tényezőt — elnézést a paradoxonért — a levéltárosképzés megindulása jelentette. A levéltárosképzés megindulása tulajdonképpen egybeesett a bölcsészettudományi karnak tanárképző karrá történt átalakításával, a tanárképző intézet megszüntetésével. Lederer Emmának érdeme, hogy a tudományos megalapozottságú tanárképzés megszűntével egy viszonylag kis területen biztosította annak bizonyos folyamatosságát. Ez a képzési mód elméletileg levéltárosokat képzett, s így lehetett elfogadtatni az akkoriban indult könyvtáros és muzeológus szakok mellett, a gyakorlatban azonban elsődlegesen az egyre növekvő számú történeti tanszékek, a Párttörténeti Intézet és Történettudományi Intézet utánpótlását biztosította. Ezt leginkább az mutatja, hogy évenként megkérdezték a Levéltárak Országos Központját, hogy hány levéltáros III. év elején történő szakosodását igényli. Ez akkoriban egyet jelentett három év múlva ugyanennyi végzett levéltáros státusba vételének kötelezettségével. Amikor egy évfolyam végzett, „előválasztási joguk" volt az említett intézményeknek, akik azonban sohasem jelentették be igényüket, hisz nem levéltárosokat foglalkoztattak, de minden évben — kivételektől eltekintve — lefölözték az évfolyamokat, s a többieket a Levéltárak Országos Központja elhelyezhette és sohasem kapott annyi levéltárost, amennyit két évvel előbb felelősséggel vállalt. Hogy a levéltárosképzés milyen mértékben vette figyelembe a levéltár(os)i igényeket a tudományos igények mellett, s milyen levéltárosi hivatástudatot nevelt a későbbi okleveles levéltárosokba, különböző szempontokból lehetne vizsgálni. Csak egy extrém, de valós példa. A levéltárosképzéssel foglalkozó történeti segédtudományi tanszék egyik levéltárszakot végzett fiatal alkalmazottja, aki mint évfolyamának kiemelkedően legfelkészültebb tagja, friss diplomával a tanszéken maradt, hallgatói előtt a levéltártant következetesen csak a polcológia gúnynévvel illette. A kibontakozást inkább zavaró, mint akadályozó harmadik tényező — újabb paradoxon — a szovjet levéltári irodalom, pontosabban Csernov: A levéltárügy története és szervezete a Szovjetunióban (Moszkva, 1940) fordításá47