Levéltári Szemle, 37. (1987)
Levéltári Szemle, 37. (1987) 4. szám - MÉRLEG - Erdmann Gyula: Két új történelmi olvasókönyv: Csongrád megye évszázadai I., III. köt. Szeged, 1985–1986. / 95–98. o.
Az egyre emelkedő nyomdai arak idején fejcsóválva kell megemlíteni a képek feltűnően rossz minőségét és az átlagost felülmúló sok szedési hibát. * * * A Nagy István szerkesztette 3. kötetben szerencsés megoldás az, hogy az egyes dokumentumokat rögtön követi a vonatkozó irodalom jegyzéke, ill. a kapcsolódó források jelzése. A kötet a Tanácsköztársaság itteni különösen gyors bukását követő román megszállás jellegzetes dokumentumával indul (1919. jún.). Ezt követően olvashatunk a Horthy-féle nemzeti hadsereg szegedi kiépítéséről, a kolozsvári egyetem Szegedre kerüléséről (1923), a baloldali mozgalmakról, a kubikosok helyzetéről. Helyes, hogy a szociográfiai, néprajzi tanulmányok legjavából is közöl a szerkesztő részeket; így Féja Géza Viharsarokjából, Kiss Lajos „A szegény emberek élete" c. munkájából és nem utolsósorban hozza Bálint Sándor remeklését a szegedi paprikáról. Olvashatunk az 1929 után a Dél-Alföldön s így Csanádban, Csongrádban is az önkormányzati bizottságokban helyet kiharcoló szociáldemokraták emlékezetes törekvéseiről s láthatjuk a Márciusi Front makói kiáltványának szép sorait az 500 hold feletti birtokok kisajátításáról, a Dunavölgyi konföderációról, a népek önrendelkezési jogáról. Felidézhetjük a Németországba munkára menő „magyarok" sorsát, a Nemzeti Parasztpárt éppen Makón történő zászlóbontását, a háborús közellátási, egészségügyi helyzetet, a zsidók gettóba zárását, a kiürítéseket. Az 1919—1945 közti rész a kötet egyharmada csupán, ezt aránytalanságnak kell tartanom. Természetesen megemlékezik a kötet az első felszabadult városról (Makó) és községről (Csanádpalota). Olvashatjuk a Vörös Hadsereg 1944. októberi felhívását. Forrásokat közöl a szerkesztő a közigazgatás átalakításáról, a termelési bizottságokról, az iskolai oktatómunka beindulásáról, a földreformról, az 1945-ös választásokról. A csehszlovák—magyar lakosságcserénél a bevezető részben az áll, hogy mindkét oldalon sok seb keletkezett: úgy vélem, akkor a magyarság se itthon, se Szlovákiában nem volt abban a helyzetben, hogy sebeket osztogathatott volna; inkább csak kapott, mégpedig a kollektív büntetés igazságtalan alkalmazásaként. A tanácsok megalakulásától érezhetően visszaesik a kötet színvonala. Ezután zömmel tanácsi, tisztségviselői és testületi iratokat, értekezleti jegyzőkönyvi részleteket, funkcionáriusi beszámolókat olvashatunk, mégpedig minden igazító kommentár nélkül. így a dokumentumok több esetben is félreinformálják az olvasót, aki esetleg e kötetben szembesül először az „ötvenes" és „hatvanas" évekkel. így egy szót sem olvashatunk arról, hogy a tanácsok megalakulása és munkája hosszú éveken át nélkülözte a demokratizmust; az 1951. január 28-i megyei pártértekezlet dokumentuma egyetlen korrigáló, a valós helyzetre utaló megjegyzés nélkül áll, így a hurráoptimizmus és a formális önbírálat szövegsora a ma (remélt) diákolvasója számára tényként szerepel. 1953 júniusa előtt egyetlen forrás sem említi a beszolgáltatást, nincs szó a mezőgazdaságot sújtó elvonó árrendszerről. Elsikkad az 1953. júniusi változás hordereje, míg az 1955. márciusi, mint pozitív fordulat jelentkezik: mindez a források kommentár nélküli „beszéltetésének" a következménye. Az előzmények után alig érthető, hogy Rákosi menesztése miért csökkentette a belpolitikai (addig nem is említett) feszültséget. A konszolidáció (1956 novembere után) során olvashatunk arról is, hogy a gyors kollektivizálást elősegítette a mezőgazdaság állami „megsegítése"; nos, a téma immár bő irodalmának újabb java egyértelműen leszögezi: a „megsegítés" 9?
