Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 4. szám - Ö. Kovács József: A kecskeméti zsidók polgárosodása, 1790–1848 / 30–43. o.

lyezték a jóval szegényebb, ún. „Pirikkel zsidóknak", akik csupán az országos vásár előtti napon árusíthattak a piacon.

14 Különös ellenszenvvel és visszautasítással fogadták a települések a morva és sziléziai zsidókat, amelynek egyik nyilvánvaló oka az említettek közismerten nagyobb szegénysége — a nyugatihoz képest —, és zártabb, konzervatívabb vallási közössége lehetett.

15 A betelepülési törekvések — a zsidóság számbeli és vagyonnövekedésével arányosan — kisebb-nagyobb megingásokkal, de mindinkább sikeresek voltak, amelyek főként a már említett gazdasági tényezőkkel álltak kapcsolatban. A feudális gazdaság hajszálrepedései (a régi válsága és az új igénye) egyre szélesedő és mélyülő törésvonalakká váltak. Ekkortájt tört meg a görögök „monopóliuma" iá: 1811. április 20-án először engedte meg a tanács Schwarcz László zsidónak az árusítást a hetivásáron, s mint ahogy a görögök sérelmes levelükben megjegyezték, ezután a „piac is szabaddá tétetődvén". Sőt két év múlva, Katalin-vásár napján a strázsamester dobszó mellett hívta be a vásárról a piacra a zsidókat, a „tirolokat", a cseheket és más kereskedőket.

16 A városi vezetés folyton kereste a megoldást a tolerált zsidókon kívül letelepedni törekvők kiutasítására. Ugyanakkor igyekeztek a már befogadottakat minél jobban megkötni, hogy érdekeltté váljanak az idegenek „felfedezésében" és visszaszorításában. Csupán a város pecsétjével ellátott hivatalos okmány birtokosa lakhatott a városban, illetve bérelhetett itt házat. A kilátásba helyezett büntetés mértéke a következő volt: az engedély nélkül szállást adó gazdát 12 Ft lefizetésére, a zsidót pedig 12 pálcára ítélték. Ennek kétszeresét (24 pálca) kapta a hitsorsosát „lappangató" zsidó. E rendelkezés számtalan személyes és közösségi konfliktus forrása lett. Hasonlóképpen újították meg, ki tudja hányadszor, de eredménytelenül az engedély nélkül házaló zsidók elleni tilalmat is.

17 Mint láttuk, a zsidók befogadását elsősorban haszonelvű — törvényadta előírások szerinti — szempontok diktálták: kik és mekkora létszámban képesek a város gazdasági életén lendíteni? A válogatás elsődleges kritériumát képezte a vagyon nagysága, illetve tulajdonosának önellátó képessége, ugyanis csak így nem lehetett a város és tolerált hitsorsosai terhére — vélekedett a tanács. Általában a szelekció előbbi formája érvényesült a reformkor törvényalkotásáig (1840. évi XIX. te.) és olykor azután is. E törvény már elhárította a zsidóság társadalmi beilleszkedésének legfőbb akadályait:

18 jogot adott a Magyarországon születetteknek, s mindazon bevándoroltaknak, akik az ittlakásra törvényes engedelmet nyertek, hogy szabadon letelepedjenek — a bányavárosok és a határőrvidék kivételével — bárhol. Több más feltétel mellett kereskedhettek és iparűző tevékenységet is folytathattak. Történeti kutatásunk országosan igazolta a korábbi megfigyelést, miszerint a zsidóság főként — és nagy tömegekben — a gabona-, állat-, bőr- és borkereskedelem központjait szállta meg, s erre Pest megyében is említhető néhány példa.

19 Noha Kecskemét helyzete inkább csak az állat- és bőrkereskedelmet, illetve részben a gabonaforgalmat tekintve volt kiemelkedő, s a zsidók betelepedése sem mondható tömegesnek, mégis igazolható az előbbi állítás. A Pest megyei zsidóság számát tekintve, az egyébként legnagyobb járásban, a kecskemétiben volt a legalacsonyabb. Korszakunkban e járás zsidó létszámának alakulását egy pillantással átfutva, a következőket látjuk: egyenletesen növekedett a számuk, de az 1820-as évek közepétől mintegy 10 évig tartó stagnálás következett be, majd ezt követően és a gátat felszabadító 1840. évi XIX. te. után rohamosan ívelt felfelé.

20 A létszámarányoknál fontosabb vizsgálódási szempont a zsidók foglalkozásszerkezetének megismerése, hiszen a megélhetési forrás, illetve a kisebbnagyobb mértékű tőkefelhalmozás ezen a ponton ragadható meg. Nem új meg82