Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 4. szám - Varga J. János: A vármegyei nemesség és a végvári katonaság a felszabadító háború első szakaszában, 1683–1686 / 30–39. o.

lakosok általam, mint nádor és közbenjáró által könyörögnek Felségednél, méltóztassék nekik tudtukra adni, mitévők legyenek végső veszedelmükben? Képes-e őket megoltalmazni vagy sem? Ha igen, akkor mielőbbi védelemért esedeznék, mert az ellenség küszöbünkön áH, s már-már ránk tör. Ha pedig nem, akkor Felséged ne vegye tőlük rossz néven, ha engednek a kényszerűség tanácsának, s hogy iá maguk, feleségük és gyermekük megmaradását biztosítsák, Thököly hatalmának hódolnak."

27 Ö maga nem akart a fejedelem előtt meghajolni, sem török fogságba esni, ezért még Pozsony ímeghódolása előtt, magához véve a Szent Koronát, Bécsbe sietett. A magyarok közül csak kevesen követték. Zrínyi Miklós negyedszázaddal korábbi szavai — miszerint ideje felkészülni a török kiűzésére és az utána következő helyzetre, amelyben a magyar nemesség csak akkor őrizheti meg pozícióit a Habsburgokkal szemben, ha tevékenyen részt vesz önmaga felszabadításában — 1683-ra alig néhányuk emlékezetében maradt meg. A KaMenberg tövében felvonuló szövetséges erők bal szárnyán, Lotharingiai Károly herceg hadoszlopában csak a nádor, két főúr: Pálffy Károly és Kéry János, meg Gombos Imre putnoki kapitány sorakozott föl leghűségesebb embereivel. Talán három-négyszázan lehettek — pontosan nem tudjuk —, akik úgy érezték, hogy Bécs alatt kell lenniük.

28 A császárvárosért, szeptember 12-én megvívott ütközettől a párkányi csatáig és Esztergom visszavételéig alig másfél hónap telt el. Vajon milyen gondolatokat ébresztett, milyen cselekvésre késztette a magyarokat ez a néhány hét, amely tele volt feszültséggel, kétkedéssel és reménnyel, és nem várt katonai sikerekkel? Egyáltalán mit tudunk a magyarokról? Hiszen Bécs, Párkány és Esztergom alatt alig hallunk róluk, mindenütt idegenek: ausztriaiak, bajorok, szászok, frankok, brandenburgiák és lengyelek, egy nemzetközi szövetség tagjai. Kényszerű csatlakozás a törökhöz, nagyfokú bizonytalanság és szorongásérzet, legfeljebb csendes várakozás jellemezte a nemesség magatartását ezekben a hetekben. Még a kahlenbergi csata után sem ismerték föl az események jelentőségét. Igaz, Szilahtár török krónikás szerint Zrínyiről és a Batthyányakról olyan hír érkezett szeptember 14-én, hogy a melléjük adott 4000—5000 főnyi török katonaságot lekaszaboltatták, a korábban meghódolt erődítésekből pedig „a fellázadt magyarok elkergették a török helyőrséget". Az igazság azonban az, hogy ezek inkább Kara Musztafával együtt menekültek; a nagyvezér ki is végeztette Pápa és Veszprém parancsnokait a várak elhagyása miatt.

29 Elsőként a dunántúli végvárak szétfutott őrsége tért magához. Perneszy János zalai alispán és lentü kapitány szeptember 21-én arról tájékoztatta Batthyány Kristófot, hogy a szécsiszigeti meg a lenti legények 13 török foglyot ejtettek, közöttük van a kanizsai janicsáraga is, aki „Kanizsában [a] harmadik személy".

30 Babocsay Ferenc Veszprémből jelentkezett szeptember 24-én, s dicsekedve közölte Draskovics Miklóssal, hogy emberei 24 palotai és székesfehérvári törököt levágtak, hatot elevenen elfogtak, közöttük a palotaiak színejavát, olyanokat — írja —, hogy „az várból sem szedhettünk volna válogatva is jobbakat".

31 A kurucokat sem kímélték: Nagy-Mihályi Ferenc javait az egerszegiek elszedték és Batthyány Ádámtól kérték engedélyt a kótyavetyére, „mert hiszem az (ti. Nagy-Mihályi) kurucz volt" — hangzik az érvelés.

32 A nádor szeptember végén újra gyűjtene a hadakat, de a nemesség még mindig nem mozdult. Csak néhány végvár — főleg Győr és Veszprém — környékén hallatszott a gyülekező csapatok fegyverzörgése, de ők is húzódoztak attól, hogy a nádor szándéka szerint átkeljenek a Dunán Alsó-Magyarországra, mert — amint Esterházy János írta Batthyány Ádámnak —, arra ele35