Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 1. szám - Buzási János: Gondolatok a levéltáros egyesület jövőjéről / 42–46. o.

befolyásos kapcsolatai és szervezőképessége mellett az erős egyéniség adományával is bír. A szervezet életképessége szempontjából azonban már kevésbé biztató, ha legfőképpen ez tartja életben és mozgásban. Nem mondvacsinált kérdés, hogy egy rátermett vezető egyéniségen túl léteznek-e a magyarországi levéltárügyben olyan valóban konstans tényezők, amelyek biztosítékai lehetnek egy önkéntességi alapon álló szakmai egyesület tartós fennmaradásának és hasznos tevékenységének. A magyarországi levéltárügy jelenlegi helyzetében erre a kérdésre az egyértelmű választ megtalálni nagyon nehéz, pedig lennie kell. A helyes válasz megkeresése nem egyszemélyes feladat. Közös gondolkodást igényel, aminek viszont csak akkor van értelme, és csak akkor vezethet a kívánt eredményhez, ha nem kerüljük meg az olykor előbukkanó kellemetlen igazságokat. Mármost ami engem illet, nemigen vitatkoznék azon, hogy egy szakmai egyesület tartós fennmaradásához mindenekelőtt kellő létszámmal rendelkező szakmára van szükség, lehetőleg olyanra, amelyet valós társadalmi szükséglet hozott létre, A levéltáros szakma ennek a feltételnek megfelel, de valami még szemmel láthatóan kellene hozzá. Ezt az a tünet is jelzi, hogy a szakma évszázados történetében a mostanit megelőzően már két ízben is történt kísérlet a levéltáros szakma egyesületben való tömörítésére. Mindkét próbálkozás, ha nem is vallott kudarcot, de rövid életű volt. Ez most a harmadik nekifutás. Attól tartok, hogy a harmadikat, a Magyar Könyvtárosok Egyesülete Levéltári Szekcióját, még mindig nem a saját energiája, hanem a nekifutás lendülete viszi tovább, és ha a lendület elfogy, ez a próbálkozás elődei sorsára jut. Azt tanácsolom, hogy alaposabban nézzük meg, mi hiányzik az egyesület tartós fennmaradásához és hatékony működéséhez. Szerintem ez a hiányzó elem az érdekközösséggel függ össze. Nem maga az érdekközösség, hiszen ez vitathatatlanul létezik, hanem az, hogy a szakma minden képviselője ennek az érdekközösségnek kellőképpen tudatában legyen. Az hiányzik, amit régen testületi szellemnek neveztek. No de hogyan kérjük számon a testületi szellemet, ha még a hivatáskép és a hivatástudat körül is problémák vannak? Sokfelé és sokfélét mondtak vagy írtak már a levéltáros hivatástudatáról. Akit közelebbről érdekelnek e kétségkívül okos megállapítások, megtalálhatja őket a levéltári irodalomban. Legtöbbjükkel magam is egyetértek. De a hivatástudat nincs benne a tízparancsolatban, és ezt elvárni a levéltárostól csak akkor lehet, ha a szakma világos és — legalább azok számára, akik ezt a foglalkozást választották — vonzó hivatásképet tud nyújtani. Miből áll össze a levéltárosi hivatás képe? Abból is, amit mások tartanak rólunk, meg abból is, amit gondolunk saját magunkról, de legfőképpen abból, amik a valóságban vagyunk. A közgyűjteményi integráció társszakmáinak képviselőit inkább a kívülállók közé sorolnám, némi irigységgel azért, mert kevesebb bajuk van a hivatásképpel. Ök régészek, etnográfusok, művészettörténészek, könyvtárosok stb., akiket jószerivel bárki laikus maga elé tud képzelni, amint éppen hivatásukat gyakorolják. Ez rólunk még mindig nem mondható el, pedig az elmúlt negyven év alatt jócskán kiléptünk a nagyközönség elé. Űgy látszik, még mindig nem eléggé, vagy a mi szakmánk olyan nehezen felfogható. Mert az ország felnőtt lakosságának többségével talán még ma is el lehetne hitetni, hogy a levéltár az a hely, ahol a kézbesíthetetlen leveleket gyűjtik. Mit tehetünk ez ellen? Ugyanazt amit eddig: a kínálkozó alkalmakat megragadva és további alkalmakat teremtve, szívósan, türelmesen magyarázzuk, hogy nem, kérem, a levéltár az a hely, ahol a magyar nép életrajzának, személyazonosságának dokumentumait őrzik. Nagyobb baj, hogy még mindig akadnak befolyásos személyek, akik a levéltáros szakma létjogosultságát egyszerűen kétségbe vonják, mondván, hogy mit élődik a költségvetésen ez a poros papírok 43