Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 3. szám - HÍREK - Koroknai Ákos: A noszvaji levéltáros találkozó / 87–93. o.

a pedagógus szaktárgyi képesítés nélkül nem közvetíthet semmiféle ismeretanyagot a tanulónak, ugyanúgy a levéltáros sem állhat hivatása magaslatán speciális felkészültség nélkül. S ebben az értelmezésben a döntő az, hogy mit hangsúlyozunk: a történész-levéltáros, prooramosó-levéltáros stb. szókapcsolat helyes értelmezése ieuéltóros-történész, íeuéltáros-programozó, levéltáros-közgazdász stb. Ezzel nyugvó pontra is juthatna a „minek tartjuk önmagunkat" kérdése, mert ebben a szókapcsolatban a levéltárosság a meghatározó, s ha ennek ez a döntő eleme, akkor a hivatástudat is a helyére kerül. (Koroknai Ákos — OL.) Azzal azonban mindenesetre tisztában kell lenni, hogy azokban a levéltárakban — elsősorban a fővárosiakban —, amelyekben valóban mód nyílik szakmailag specializált munkatársakat foglalkoztatni (ami a szakmai fejlődés velejárója), ez a körülmény a szakmai tájékozódás beszűküléséhez, sőt egyéni elszürküléséhez is vezethet. A lehetséges szakmai munkáknak ugyanis már csupán egy részét — igaz viszont, hogy az átlagost meghaladó ismeretekkel — bízzák a levéltárosra s így egyre kevésbé nyer áttekintést a szakmáról. Ahhoz, hogy az ebből keletkező feszültségek (mert a pillanatnyi nekikeseredés, az útkeresés sikertelensége rögzülhet is), feltétlenül szükség van egy aktív szakmai egyesületi életre, mely közelebb hozza egymáshoz a szakembereket: levéltárosokat és kezelőket egyaránt, a pálya gondjairól és örömeiről hallani és az ezeket meghallgatni akarókat, a szűkebb és tágabb levéltárosi pálya képviselőit meg a levéltárakkal együttműködő társtudománj^ok képviselőit. Akit érdekel a levéltáros szakma, aki csak némi felelősséget is érez iránta, az előtt nem lehet vitás, hogy elsőrangú szakmai és egyéni érdek fűződik ahhoz, hogy létrejöjjenek a pályán belüli személyi-szakmai kapcsolatok, hiszen a nyugdíjba mentek helyén az elmúlt másfél évtizedben sok új arc tűnt fel, és a személyi állomány jelentős bővülése is új arcokat hozott. Márpedig addig nem alakulhat ki egészséges és pezsgő szakmai élet, amíg nem ismerjük egymást. Miután megszűntek a régi közpon/ti szakmai továbbképzési összejövetelek, megszakadtak gyakorlatilag a személyi kapcsolatok is. Ha nem is pattantak el ezzel a szálak, annyi bizonyos, hogy erősen meglazultak olyan körülmények közepette, miközben a szakma „Benjáminjai" és a még azoknak számítók (mert ilyenek is vannak), egymást jórészt nem is ismerik. A „veteránok" kapcsolatainak felújítása, újakkal bővítése, az új arcok meigsmerése, a még nem látott összeismertetése folyamatos egyleti feladat kell, hogy legyen. Ebből természetesen nem az következik, hogy senki nem ismer senkit, hanem az, hogy a közismerten kiváló és élénk kapcsolatokat fenntartó vidéki levéltáraink (sajnos csak néhány!) példájára valamennyi levéltár a kapcsolatok kiszélesítésére törekedjék. És itt nem a hivatalos intézmény, illetve levéltárközi kapcsolatok a döntőek, hanem az azon túlmutatok, az embereket közelebb hozók, mert egymást egyre inkább legfeljebb a papírról, a papírra vetett írásból — esetleg hírből (!) — ismerjük, s kell-e mondani, hogy mindez mennyire egészségtelen. A vitának voltak olyan mozzanatai is, amelyek a „hogyan tekintünk vagy tekintsünk önmagunkra" problematikát fejtegették és a különféle pályák eltérő presztízsében vizsgálták a levéltári pálya vonzerejét. Abban mindenki egyetértett, hogy a levéltárosok hivatottak saját fealdataik megoldására, s hogy ilyenek nem kis számban valóban vannak. Az is egyértelmű volt mindenkinek, hogy azokra, akikre a társadalom oly súlyos, de tisztes feladatot rakott, ti. a keletkező és a múltban keletkezett történeti értékű forrásanyagok őrizetét, védelmét, feltárását és közzétételét, azoknak hivatástudata is van (Verő Gábor — UMKL). S itt jutnak szerephez a vezetők, akiknek felelősségük van a jó szak92