Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 3. szám - DOKUMENTUM - Erdész Ádám: Kovács Imre pályaképéhez: Kovács Imre és Kner Imre levelezése, 1936–1937 / 49–67. o.

Akik ismernek, tudhatják, hogy amit tettél, őszintén, nem politikai vagy egyéni érvényesülési szándékból tetted, hanem belső parancs folytán. Tudod, hogy én már elég régen ismerlek és hogy ha nagyon higgadtan, nyugodtan, szeretettel el is beszélgetünk egymással nagyon sokszor és nagyon fontos dolgokban, nem mindenben értek Veled egyet. Nyilván vannak dolgok, amelyeket Te sem így látsz, mint ahogy én látom. Ez természetes, mert hiszen nem ugyanarról a pontról nézzük a problémákkal benépesített tájat, tanulmányok, tudomás, szűkebb személyes és tágabban felfogott ideális érdekeink sem azonosak, habár már nagyon sokszor megállapítottuk mind a ketten, hogy a szegényparasztság problémája egyúttal az ipari fogyasztás problémája is és hogy általában a dolgok sokkal jobban összefüggnek — mihelyt nem az érzelmeken, hanem a tényeken keresztül szemléljük —, mint általában hiszik az emberek. Tévedni mindenki tévedhet, a legnagyobb jóhiszeműség mellett is, már csak azért is, mert az anyag, amelynek ismerete alapján ma dönteni kell, az egyén számára szinte átfoghatatlan. De ha eltávolíthatna embereket, akik egyforma őszinteséggel, segíteni akarással, és csak akkora önzéssel nézik a dolgokat, amely sorsközösség érzése folytán természetes, — tévedés, vagy egyéni balsors eltávolíthatna egymástól, az nagyin csúnya dolog volna. Nem hinném, hogy bárki, aki Téged és könyvedet ismeri, az ítélet folytán egyéni becsületedben, tisztességedben, hazafiasságodban, magyarságodban, komolyságodban kételkedhetne. Aki pedig úgy érzi, hogy óvatosságból talán helyesebb nem érintkezni veled, annak az eltávolodását nem szabad veszteségnek érezned, legfeljebb csak gondolj arra, amikor Endre bácsi szeleli odakint a szélben a magot, elválasztván azt az ocsútól. — Előbb-utóbb egyedül marad az ember, legfeljebb a fokozati és időponti kérdésről van szó. Mint írtam, akkor mindjárt elmentem Endre bácsiékhoz, de egy lélek nem volt otthon. Azóta én egyideig igen rosszul éreztem magam, hetekig nem mentem ki az utcára, csak a háztól a nyomdáig. Most néhány napig Szegeden voltunk orvosi vizsgálaton. Nem volt még időm, hogy megkeressem őt, máskép pedig nem igen találkozhatunk. Ha a napokban elkezdhetem az esti sétákat, talán elnézek majd arra. — Igyekszem megnyugtatni. Más közös ismerőst nem tudok Gyomán, de az itteniek véleménye nem is igen érdekel. Ettől már régen elszoktam. Én azonban nem tartom a jövőt olyan reménytelennek. Talán a következő évek igen, talán azokra még gondolni se igen merek, de a távolabbi jövő bizonyos, hogy jobb lesz. Feltétlenül érvényesülnie kell sok minden társadalmi, gazdasági igazságnak, a kétszerkettő mégis csak kétszerkettő és ma minden komoly érdek egyirányba mutat. [•••] A baj ott van, kedves Imre, hogy fiatal vagy, mint ahogy én is az voltam valaha. Te még azt hiszed, hogy a „megoldás" útja egyszeri, hirtelen változtatás, amelynek pedig akkora ellenállással kell megküzdenie, hogy a győzelme elképzelhetetlen. Én már öregszem és tudom, hogy a megoldás a lépésről lépésre való küzdelem, filléres eredményekért, a termelés színvonalának javításáért, a gazdaságosság fokozásáért, egyre több ember egyre jobb életlehetősé[gé]ért, türelem, szívósság, kitartás, a kultúrszínvonal lassú emelése, és folytonos tanulás, tanulás, tanulás. Hidd el, hogy ez nem kilátástalan út és ha sokszor visszafelé is csúszunk, hittel, akarattal és kitartással, mégis csak el lehet érni valamit. De persze ezt is csak akkor lehet elérni, ha a szeretet a Te magyar tömegeid felé éppen olyan erős marad benned, mint fiatalkorodban. No de most már nagyon fáradt vagyok. Ne lógasd a fejed, és maradj Ko65