Levéltári Szemle, 36. (1986)
Levéltári Szemle, 36. (1986) 3. szám - VITA - Erdmann Gyula: Levéltáros testületi szellem, szakmai tudat / 44–48. o.
bérpolitika, célszerű munkamegosztás kell. Levéltáraink zöme ma már rendelkezik, vagy rendelkezhet előbb-utóbb olyan személyi bázissal, hogy minden lényeges ponton eleget tegyen az elvárásoknak anélkül, hogy öncsonkításra kényszerülne. Nincs tehát arról szól, hogy mi, akik belülről ismerjük a levéltári munkát, ne ismerjük el a selejtezést, rendezést, segédletkészítést stb. akár kezelői, akár levéltárosi szinten. Természetesen elismerjük. — A kezelőknél maradva: majd' minden levéltárban van egy-két régi, idősebb kezelő, akik az ügyfélszolgálatban, feldolgozó munkában sokszor döntő részt vállalnak, s akik elismert, közmegbecsülésnek örvendő törzstagjai a gárdának. De ők sem igénylik, hogy pl. az a középkoros levéltáros, aki kiváló oklevéltárak összeállítására és középkori latin filológiai kérdések megoldására képes, az vele vállvetve végezze XY üzem vagy tsz anyagának rutinrendezését, ill. jegyzékelését, vagy vele együtt keresse ki valaki szolgálati idejének dokumentumait. Azt viszont igényli úgy a régi, mint a fiatalabb kezelő, hogy a levéltáros készítse el a rendezési tervet, képes legyen segíteni neki egy-egy nehezebb ponton, egy-egy irattípus értékelésekor pl., s végül az elkészült raktári jegyzék elé készítse el a kutatót informáló, a jelenlegieknél lényegesen jobban eligazító bevezetőt stb. Egyébként a régi levéltáros kép sem állt kizárólag történetírásból: erre Buzási János is utal. Olyan kiválóságok, mint Szabó István, a szakma minden ágával-bogával tisztában voltak: A közigazgatástörténettől — államszervezettől a paleográfián át az iratkezelési rendszerekig mindent képesek voltak a fiataloknak tanári szinten és ösztönző erővel továbbadni. Bár lenne ma minden egyes levéltárunkban legalább egy-egy ilyen formátumú tanítónk. Ugyancsak ránk férne ma, amikor a nagyok már részint korábban pályát váltottak, ill. nyugdíjba mentek, s hiányuk, ill. az általuk kiképzett s eleve jó kiválasztási rend következtében körünkbe került középgeneráció hiánya is lassan, de bénítóan kezd jelentkezni. A fejlődésnek végül is, szerintem, abban kellene megmutatkoznia, hogy a levéltáros visszaszerezve, sőt országossá fejlesztve a történeti publikációk terén korábban birtokolt helyét, társaival-kollégiával együtt vállalja fel mindazt a feladatot, amit a kor megkövetel tőle — s nem abban, hogy az új (részben új) feladatokat elvállalva a régi, sikeres „ágazatot" megszünteti. Egyébként hogyan válaszolunk a kérdésre: mit csináltok a 40—50 év előtti létszám 5—6 szorosával? Jól gazdálkodtok vele? Magyarán: nekem nem eszményképem az a levéltáros, aki csak a szemétdombján kapirgál, de az sem, aki azt messze elkerüli, s főként az nem, aki azt kénytelen messze elkerülni. Erdmann Gyula