Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 3. szám - VITA - Erdmann Gyula: Levéltáros testületi szellem, szakmai tudat / 44–48. o.

is, a levéltári selejtezésnél-rendezésnél is, vannak (tömegével) olyan feladatok, melyeket egy jól kiképzett középkáder bízvást elvégezhet. Megkockáztatom: a ma folyó levéltári selejtezések, rendezések és segédletkészítések 80%-át elvégezheti (megfelelő irányítás, ellenőrzés mellett) a középkáder. Szükségtelen tehát itt az egyetemet végzett levéltárost foglalkoztatni, aki más munkánál sokkal színvonalasabban, eredményesebben dolgozhat. Ma igen sokszor ugyanazt a rendezést stb. végzik középkáderek — s mellettük a levéltáros. Ügy érzem, ez energiapocsékolás egyrészt, másrészt a levéltáros leminősítése. Hogy tekintse a középkáder irányítójának vagy leendő irányítójának azt, aki ugyanazt a manuális vagy egyszerű rutinmunkát végzi hónapról hónapra, mint ő? A levéltáros csak a legnehezebb, legproblematikusabb pontokon végezze ezeket a munkákat saját kezűleg, s egyébként folyamatosan felügyelje-irányítsa a munkát. Pl.: a raktári jegyzéket középkáder készítse, de azt ismertető leltárrá már a levéltáros fejlessze. (Korántsem jelenti ez a középkáderek lebecsülését. Munkájuk változatlan marad, erkölcsi-anyagi megbecsülésük jelentősen fokozható; itt és most azonban a levéltárosok munkaköréről van főként szó.) Ne kövessük az országos „példát": felsőbb iskoláink felhígulásával, a munkaszervezés betegségeivel függ össze az, hogy szakmunkásokat segédmunkásként, főiskolát-egyetemet végzetteket szakmunkásként-technikusként foglalkoztatnak. Mi nem vagyunk építőipar, aki köteles minden építőipari végzettségűt alkalmazni. Vegyük fel a történelem, ül. levéltár szakon végzők legjobbjait (!) — de azoknak adjunk (a betanulás kb. 1 éve után) olyan feladatokat, melyekben tehetségük, alkotókészségük kibontakozhat. Ez az a pont, ahol vitatkoznom kell kitűnő kollégámmal, Buzási Jánossal. Az még megáll, hogy a levéltáros munkájának történetisége nem feltétlenül abban mutatkozzék meg, hogy a levéltáros történetíró is. Igen, lehetnek olyan kollégák, akik kiváló felkészültségük ellenére sem kívánnak történetírói tevékenységet (is) folytatni. Az említett munkakör-elosztásnál erre figyelemmel lehetünk, s az illető kollégát ugyanolyan megbecsülésben részesíthetjük, mint azokat, akik történetet is írnak. De azt, hogy a történetírás „tulajdonképpen kívül esik a szakmán" — nem osztom. Töb'B okból sem. Az a levéltáros, aki maga egyáltalán nem elemez forrást, aki nem próbál a mozaikszerű forrásokból összefüggő történeti képet „kirakni", az — véleményem szerint — igen nehezen birkózik meg az iratok értékelésével, a kutatók részletes és érdemi informálásával. Másrészt azt, aki képes jó történeti elemzést vagy forráskiadványt készíteni, s vállalja az ezzel járó plusz munkát, a szabad idő részbeni, időnként teljes „feláldozását", azt hiba is megfosztani ennek lehetőségétől. Az arányokra a vezetés dolga ügyelni. Kétségtelen, vannak levéltárosok, nem is kevesen, akik hajlamosak arra, hogy csak történeti kutatással és publikálással foglalkozzanak: szelíden vagy keményebb kézzel, de az illetékes vezető dolga őket az intézményi érdek megszabta mederbe visszavezetni. A megfelelő arányra pontos és állandó számokat nem lehet előírni, de szerintem a megfelelően kiválasztott, jóképességű levéltárosok részére a heti két nap kutatásra minimálisan megadható, természetesen az intézményi profilba vágó, előzetesen egyeztetett témákhoz, célkitűzésekhez. A legjobb alighanem az, ha a vezetés megszabja az éves tervet, s azon belül szabad munka- és időbeosztást engedélyez (a konkrét időponthoz kötött munkák természetes kivételével) mindaddig, amíg az illetők „hozzák" a tervet. A kicsinyes ellenőrködéssel inkább ártunk, mint használunk a közös ügynek, mert általa éppen a legproduktívabb embereinknek vesszük el a kedvét a levéltártól. A másik oldal: a nem kutatási, nem „történetírói" feladatok kijelölésekor ügyeljünk arra — volt már erről szó —, hogy olyan rendezési-selejtezési-segéd46