Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 2. szám - Papp Gáborné: A Magyar Országos Levéltár szerzeményei, 1978–1985 / 57–67. o.

dul elő beszolgáltatás, s elvétve csere. Érdemes tehát az iratok vásárlásának kérdéskörét közelebbről vizsgálni. Az Országos Levéltár általában vételi szándékkal végez iratbecslést. Vásárlásaink legtöbbnyire (magánkézben és belföldi tulajdonban levő iratokra irányúinak. Előfordul, hogy külföldi cégtől is szerzünk be iratokat, ehhez azonban előzetes engedély és devizakiutalás szükséges. Az utóbbi években egyre többször kerülünk üzleti kapcsolatba magánantikváriumokkal vagy állami vállalattal, főleg a Könyvterjesztő Vállalat által rendezett nyilvános árverések kapcsán. Az iratok vásárásának egyik alapproblémája a vételár megállapítása. Egyedi értékekről van szó, amelyekre nincs szabvány vagy egységár, legföljebb többékevésbé kialakult irányárak, tói—ig-határok. Így az iratot becslő szakember ismereteinek, tapasztalatainak, gyakorlatának befolyásoló hatása van. A szubjektív megítélést teszi elkerülhetővé az a levéltárban kialakult gyakorlat, hogy a szakreferens véleménye és az osztályvezető javaslata alapján a főigazgató dönt a felajánlandó vételárról. Nagyobb összegű — 25 000 Ft-on felüli — vásárlásoknál — szakértői bizottság véleményét kéri ki az intézmény vezetője. Mégis az iratvásárlások, mint ez közismert, rendszerint azért hiúsulnak meg, mert a vételre felkínált iratokért nem adjuk meg a tulajdonos által kért vagy elvárt vételárat. Az iratok értékelése során .az évek folyamán kialakult többé-Tkevésbé egységes gyakorlat az utóbbi időben iaz egyéb árakhoz viszonyítva bizonyos fokig módosult is. Még korszakos bontásban sincsenek rögzített, az értékelésnél támpontul vehető irányárak. Az árajánlat kialakításánál elsősorban az irat történeti forrásértékét vesszük figyelembe, amit az irat tartalmi fontossága, informatív ereje, az iratot létrehozó szerv vagy személy helyzete, jelentősége határoz meg, s ami a történetkutatás számára való felhasználhatóság értékmérője. — Figyelemmel kell lenni arra a körülményre is, ihogy mennyire egészíti ki a már őrizetünkben levő iratanyagot a kérdéses dokumentum. Tekintettel kell lenni továbbá az irat fizikai állapotára. Mindenkor ügyelni kell arra, hogy az iratbeoslők külső befolyásolástól mentesek maradjanak. Ezért az ügyféllel nem közölhető az értékelést végzők neve s a javaslat is csak akkor, amikor az a főigazgatói döntés alapján határozattá válik. Iratvásárlás akkor jön létre, ha a tulajdonos elfogadja a felkínált vételárat. Ellenkező esetben a levéltár az iratot a tulajdonosnak visszaadja és — történeti forrásról lévén szó — védettségi eljárást kezdeményez. A Művelődési Minisztérium Levéltári Osztálya által védettnek nyilvánított iratok eladhatók (elidegeníthetők), de a tulajdonosváltozást be kell jelenteni. A leírt módon felajánlásra kerülő összeg intézményünk korlátolt anyagi lehetőségei miatt nem mindig azonos sem az irat tényleges eszmei, sem forgalmi értékével. Állami árverésen vagy magánkereskedőnél általában más szempontok alapján történik az érték, s következésképp az eladási ár megállapítása. Az iratok — dokumentumok — gyűjtésének világméretű divatja nálunk is megnövelte az aukciók számát és az ott kalapács alá kerülő történeti értékű iratok árát. Az árveréseken a már védettnek minősített iratokra van csak az állami intézménynek elővételi joga — se jog gyakorlását is erősen kérdésessé teszik a licitálás során felvert árak; félő, hogy az aukciók körének és számának növekedésével a levéltár vásárlási köre szűkül. — Elgondolkodtató, hogy az árverésre átvett dokumentumok átnézésekor az Állami Könyvterjesztő Vállalat szakembere minden esetben ki tudja-e szűrni a történeti értékű darabot, s így értesíteni az illetékes intézményt, amelynek a műtárgy a gyűjtőkörébe tartozik; ugyanis nem minden odakerülő és értékes irat védett. Észreveszik-e, ha netán már állami intézménynél őrzött és onnan kikerült iratról van szó? Az 58