Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 2. szám - Bertényi Iván: Középkori címerjogunk néhány kérdése / 21–36. o.

vandokinak, hogy a Hofmeistereket a nekik adományozott címer használatában ne akadályozzák vagy zaklassák.

72 Ez utalásból következtethetünk arra, hogy „hivatalból" a heroldok élé kerülhettek esetleges címerviták is. De könnyen lehet, hogy ők csak bírótársként vettek részt a peres eljárásban, esetleg szakvéleményt adtak. Ha egy korai — az ismert magyarországi címerkirály kinevezése előtt kelt — adatból szabad általánosítanunk, az ilyen természetű vitákat magánjogi jellegű ügyként kezelték. Egy 1389-ben kelt, töredékesen ránk mariadt oklevél tanúsága szerint Szeri (Zeer-i) Posa fia, István mester (ül. megbízottja) tiltakozott, hogy amikor fogságban volt, Szentszálvátori János országbírói ítélőmester pecsétnyomót készíttetett, amelyre az ő és nemzetsége címerét vésette, s a tiltakozás időpontjában is ezt használta.

73 A jogvita folytatását nem ismerjük, s az sem derül ki, müyen bíróság ítélt az ügyben. További talány, hogy Fügedi Erik kutatásai szerint a pecsétnyomót vésető és a panaszos családja rokonságban áUt egymással, s így problematikus, miért lehetett sérelmes a címer viselése a tiltakozó számára, ha mindkettejük családja a Bor-Kalán nemzetséghez tartozott Nem zárható ki, hogy Szeri megváltoztatta a címerét, amit Szentszálvátori követett, s ez miatt került sor a tiltakozásra.

74 Mindenesetre az ügyben kiállított, rövid, töredékesen ránk maradt oklevél nem utal herold jelenlétére. A Szeri Pasa—Szentszálvátori ügyben lefolyt jogvita minden bizonnyal nem öncélúan szolgálta a családi címer védelmét. Feltehetően nagyon reális egyéb érdekek is húzódhattak mögötte. Szepesi Jakab országbíró 1376. február 29-én kelt oklevelének a tanúsága szerint Keled fia, István fia, László fiai, Berencsi Tamás, János, Miklós, Mátyás és Péter, valamint Domokos fia, Szaniszló a perbeli eUenfél állításával szemben többek közt azzal igazolták, hogy apjuk. Apay fia Istvánnál rokonságban állt, s jog szerint kapta annak birtokait, hogy őseik és ők maguk, valamint Apay fia István ősei, mint nemzetségben rokonok valiamennyi háborúban azonos sisakdíszjelvényt viseltek.

75 Az országbírói oklevél vonatkozó részlete szépen bizonyítja a sisakdísz jelvényének a XIV. századbeli per jogban (peres eljárásban) való, a rokonság bizonyításária történt felhasználását. Emellett újabb adalékot szolgáltat a sisakdíszeknek a XIV. századbeli élő heraldikánkban játszott fontos szerepére. Végül arra is figyelmeztet, hogy — legalábbis a XIV. század 70-es éveinek a nemesi sisakdíszhasználatánál — aligha lehet a heraldika jegyeinek azonosító, a konkrét személyre utaló tulajdonságáról

76 beszélni, hiszen a bemutatott esetben is az egész nemzetség közösen használt sisakdíszére történik utalás. A XIV—

XV. század fordulója táján egy címer illetéktelen használata további bonyodalmakra is vezethetett volna. Zsigmond király és ellenfelei ekkor fegyveresen is szembekerültek egymással, s a címer a hovatartozás azonosításának fontos eszközévé vált. A király ellenségének a címerét viselő személyeket az uralkodó hívei ellenségüknek tekintették, s így is bántak velük. István macsói bán emberei például elfogták a raguzai Nixát, mert az a király iránt hűtlen János bán címerével díszített zászló alatt vonult.

77 A zászlóra helyezett címer természetesen már korábban is .alkalmas volt viselője pártállásának a jelölésére.

78 Az üyen esetekben voltaképpen a címernek, mint tulajdon jelölőnek a tágabb értelmű használatáról beszélhetünk: az uruk címerét pajzsukon, zászlajukon viselő harcosok azt juttatták kifejezésre, kinek a katonái. Földtulajdon jelölésére már viszonylag korán használtak hazánkban címert: már 1240-ben Gyula bán „pajzsjele" mutatta egy határjárásnál, hol kezdődik az ő birtoka.

79 A középkorban hazánkban a kötelezettségek írásbeli vállalásánál, bizonyításnál általában megelégedtek valamely autentikus — címeres vagy nem címeres — pecsét tanúságával, s csak a külföldről esetenként ideutazó közjegyzők használtak a pecsét helyett egyéb megerősítő jeleket. (A középkor vége felé — a 29