Levéltári Szemle, 35. (1985)

Levéltári Szemle, 35. (1985) 1. szám - LEVÉLTÁRTÖRTÉNET - Lakos János: 40 éve történt...: az Országos Levéltár előterjesztése a magánlevéltárak megmentése ügyében, 1945. április 7.: forrásközlés / 43–50. o.

40 ÉVE TÖRTÉNT ... Az Országos Levéltár előterjesztése a magánlevéltárak megmentése ügyében (1945. április 7.) Forrásközlés Az ország felszabadulásával új távlatok nyíltak a magyar levéltárügy előtt is. A szükséges, legjelesebb polgári levéltárosaink által részben már évtizede sürgetett gyökeres reformok természetesen nem valósulhattak meg egyik napról a másikra, s nem enyészhettek el azonnal a régi rossz, konzervatív szakmai beidegződések sem. Történelmi léptékkel mérve azonban igen rövid idő alatt létrejöttek, ha nem is ellentmondásoktól mentesen, azok az alapvető feltételek, amelyeken — az addig egymástól elszigetelten, egységes szakmai irányítás nélkül működő levéltárak helyén — felépülhetett az új, egységes levéltári szervezet és megvalósulhattak a levéltári anyag védelmét a polgári korban elképzelhetetlen mértékben biztosító intézkedések (1950. évi 29. sz. tvr.). 1945. április 4-én, az ország felszabadításának befejeződésekor mindezt még nem lehetett világosan előre látni. A levéltárügy valósága több mint szomorú képet mutatott. „A romba döntött ország levéltárai (.. .) súlyos sebeket szenvedtek: az Országos Levéltár egy része kiégett, a másik romokban hevert, tűzben megolvadt állványzatok, beomlott födémek, elhamvadt és eltemetett iratok jelezték a háború útját. Tűzvész pusztította el a főváros levéltárának egy részét, repülőbomba szórta szét Vas megye levéltárát, súlyos károkat szenvedett Tolna és Nógrád megye levéltára is. Szerte az országban gazdátlanul maradt, menekülő uraik által elhagyott családi levéltárak — mintegy jelképei a régi rend összeomlásának — voltak kitéve a megsemmisülés veszedelmének." — Így emlékezett vissza 1945 tavaszára a szakma folyóirata, a Levéltári Közlemények.

1 „Ebben a helyzetben egy feladat mindenképpen halaszthatatlannak minősült: menteni a még menthetőt, megóvni a már levéltárakban levő, de veszélyeztetett anyagot, és megmenteni a levéltárakon kívüli, jórészt gazdátlanul hagyott történeti értékű irattárakat, irategyütteseket. Különösen gyorsan kellett cselekedni az ún. magánlevéltárak (pl. családok, birtokosok levéltárai, vállalatok irattárai) esetében, hiszen ezek fölött semmiféle levéltári szempontú szakfelügyelet nem gyakoroltatott. Pusztulásuk megakadályozása érdekében tehát rendkívüli intézkedésekre volt szükség. A visszaemlékezőnek konstatálnia kell, hogy az ország első levéltára, az Országos Levéltár — a körülményekhez képest korán — meg is tette a kezdeményezést ezekre az intézkedésekre." A magyar levéltárügy felszabadulás utáni első jelentős, országos kiterjedésű kezdeményezéséről van szó, ezért úgy érzem, hogy a 40. évforduló alkalmából nem érdektelen teljes terjedelemben közzétenni annak dokumentumát: az Országos Levéltár akkori főigazgatójának, Jánossy Dénesnek

2 1945. április 7-éről keltezett felterjesztését az intézmény főhatóságához, gr. Teleki Géza vallás- és közoktatásügyi miniszterhez a veszélyeztetett magánlevéltárak megmentése ügyében. 43