Levéltári Szemle, 35. (1985)

Levéltári Szemle, 35. (1985) 1. szám - Varga János: A történeti érték fogalma és a levéltár / 18–20. o.

picike — híradás. Továbbá: nem feltétlenül kirekesztő indok valamely irattípus tömeges fennmaradása sem, méghozzá azért nem, mert egész sor folyamat, tendencia vagy jelenség utólag csak a velük kapcsolatos — névszerű és számszerű adataiban persze egymástól eltérő •— iratok tömegessége esetén bizonyítható vagy rekonstruálható. — Mindez fordítva is érvényes: vannak tömeges jellegű iratok, amelyeknek nem tömegességük ad történeti értéket, ezért nem is kell. összességüket megtartani, viszont idők során egyfajta muzeális értékre tettek szert, és emiatt néhányuk vagy legalábbis egy közülük érdemes a 'megőrzésre. Egy adott dokumentum akkor sem feltétlenül veszti el levéltári értelemben vett történeti értékét, ha tartalma — keletkezésével egyidejűleg vagy nemsokára azután — tömeges eljárással napvilágot látott. Elég itt utalni a hivatalosan közzétett törvényszövegek első példányaira. Azután: annak megítélésében, hogy valamely irat jelentős-e, vagy sem, bizonyos fokig óhatatlanul közrejátszik az. a közeg, amelynek szempontjából e jelentőséget mérlegre tesszük. Egy adott közösség számára, mondjuk művelődési-nevelési szempontból, értékkel bírhat olyan dokumentum is, amely országos szintről nézve selejtezhetőnek minősíthető. A mondottak, amelyek sora még szaporítható, igazolják, hogy értékhatár általánosságban nem, hanem csupán konkrét iratok vagy konkrét tartalmú irategyüttesek közé húzható. Magától értetődik viszont az is, hogy adott iratnak általában mind fogalmazványa, mind tisztázata megőrzendő, ha maga az irat az érintett kritériumok valamelyike alapján történeti értékűnek minősül, hiszen csak így állapítható meg az a nagyon lényeges körülmény, hogy az irat eljutott-e a kibocsátótól a címzetthez, azaz a kezdeményezésnek lett-e következménye. Ugyanakkor e vonatkozásban mindmáig — és szükségszerűen — vita tárgya a tükröződő iratok problémája, vagy másként fogalmazva: az az eset, amikor ugyanazon tartalmú és kiállítású irat az egymás alá, illetőleg fölé rendelt szervek anyagában egyaránt megtalálható. Nyilvánvaló, hogy az ilyenek, ha rendelkeznek a történeti értéket adó kritériumok valamelyikével, a felsőbb szintű szerv anyagában mindenképpen megőrzendők, az alsóbb szintű szervnél található példány sorsának eldöntésekor viszont ismét csak számos támpont veendő figyelembe. Ezek összességének felsorakoztatására itt nincs idő, de legyen szabad legalább kettőre utalnom közülük. Az egyik a biztonsági tekintet, azaz annak az eshetőségnek a gondolata, hogy a felsőbb szerv irategyüttese el is pusztulhat. A -másik szempont az, hogy az alsóbb szintű irategyüttesben kapcsolódnak-e a szóban forgó dokumentumhoz olyan iratok, amelyek annak tartalmát kiegészítőén, módosítóan, cáfolóan befolyásolják. Nem szorul magyarázatra, hogy ilyen esetben itt is kívánatos a tükröződő irat megőrzése. Külön kérdéskör a másolatok ügye. Ezek minősítése ugyancsak számosszámtalan körülménytői függ. Ha az eredeti — egyébként történeti értékű — irat megsemmisült vagy elkallódott, akkor a másolat a történeti érték tekintetében is szinte átveszi annak funkcióját. Ha viszont sok egykorú vagy közel egykorú másolatról van szó, akkor a másolat jelentőségének, következésképpen meg- vagy meg nem tartásának kérdését annak a szerepnek az alapján kell eldönteni, amelyet a másolat keletkezésekor, illetőleg keletkezésével játszott. Részben ugyanez érvényes a kései másolatokra is. Csak részben, mert a kései másolatok egy része, bár történeti értékű adatok hordozója, mégis — ha az eredeti irat ugyancsak fennmaradt — mindössze a munkapéldány rendeltetésével, nem pedig más, a tartalommal összefüggő, abból következő funkció igényének megteremtésével készült. A történeti értékűnek elfogadott iratok tulajdonképpen kettős — egymástól persze elválaszthatatlan — értéket képviselnek. Az egyik az eszmei, a má19