Levéltári Szemle, 35. (1985)

Levéltári Szemle, 35. (1985) 1. szám - Simonffy Emil: Szabó Béla (1905–1984) / 102–103. o.

SZABÖ BÉLA (1905—1984) A magyar levéltárosokat és különösen a Zala megyei Levéltár kollektíváját újabb fájdalmas veszteség érte: 1984. december 27-én több hónapos betegség után, de mégis váratlanul meghalt Szabó Béla, a Zala megyei Levéltár volt igazgatója és utolsó napjaiban is fáradhatatlan, tevékeny munkatársa. Szabó Béla 1905. szeptember 30-án Szamosszegen született tanítócsaládból. Gimnáziumi tanulmányait Szentesen, majd a debreceni református kollégiumban végezte, itt érettségizett. Ezt követően a debreceni tudományegyetemen először a jogi karra, majd két év után a bölcsészkarra iratkozott be. Itt szerzett történelem—latin szakos középiskolai tanári oklevelet. A kibontakozó fiatalemberre döntő hatást gyakorolt a debreceni kollégium és egyetem sajátos szellemisége, az egyetemen Tankó Béla és Karácsony Sándor által képviselt filozófiai gondolkodás és Alföldi András régész tudományos pontossága, lényeglátása, problémafelismerése. A nehéz gazdasági helyzet azonban nem tette lehetővé, hogy római kori régészként kezdje el munkáját. 1929ben a debreceni levéltárban lett díjnok és Csobán Endre mellett ismerkedett meg a törvényhatósági levéltárnokok nehéz munkájával. Megszerezte a Magyar Országos Levéltárban a szükséges szakképesítést és 1939-ben Zala vármegye főlevéltárnokává nevezték ki. Az ország másik végére elkerülve új körülmények között, egészen más szellemi környezetben kezdte meg működését, de megtartotta a Debrecenből magával hozott habitust. Küzdelmes évek következtek, amelynek során minden erejével igyekezett Zala vármegye igen értékes levéltári anyagát megvédeni a történelem viharaitól, az emberek meg nem értésétől. Sikerült megakadályozni az anyag elhurcolását, a pusztulást, és megőrizni, továbbfejleszteni az anyag rendjét. A felszabadulás után a rendelkezésre álló csekély lehetőségek között is igyekezett menteni az akkor még nem a vármegye hatáskörébe tartozó szervek iratanyagait. így legjelentősebb eredménye a Zalavári Apátság Hiteleshelyi és Házi Levéltárának, a Nagykapornaki Apátság Levéltárának, Nagykanizsa Város Levéltárából a tűztől megkímélt részeknek a megmentése. A levéltárak államosítása után mint a Zalaegerszegi Állami Levéltár vezetője végezte el az alapleltárak felvételét, tette lehetővé a további munka megindulását. 1956 első felében a torzult káderpolitika következményei még őt is elérték. Vezetői beosztásából a Szombathelyi Állami Levéltárhoz helyezték át anélkül, hogy az áttelepülés lehetőségét biztosították volna. így pályamódosulásra kényszerült, előbb az Andráshidai Általános Iskolánál, majd a zalaegerszegi Tanítóképzőben és Leánygimnáziumban tanított. 1959-ben a személyi rosszakarat átmenetileg a tanári katedráról is elűzte, ahová 1963-ban térhetett vissza és 1968-ig — nyugdíjba vonulásáig — a zalaegerszegi Zrínyi Miklós Gimnáziumban tanított. Nyugdíjasként ismét visszakerült eredeti foglalkozásához, 1978-tól tudományos főmunkatársként dolgozott a Zala megyei Levéltárban. A levéltártól tulajdonképpen sohasem szakadt el. Kiegyensúlyozott, vidám egyénisége lehetővé tette, hogy a pályamódosulásra kényszerítés igazságtalanságán túltegye magát, és gazdag tapasztalatait, szakismeretét a levéltár dolgozóinak segítségére bocsássa. Valamennyiünknek, akik az utóbbi 30 évben itt dolgoztunk, felbecsülhetetlen és fel nem sorolható segítséget adott helyismeretével, anyagismeretével, problémalátásával és még ezen túlmenően is igaz em102