Levéltári Szemle, 33. (1983)

Levéltári Szemle, 33. (1983) 1–3. szám - IRODALOM - Ijjas József: Hajdú Lajos: II. József igazgatási reformjai Magyarországon. Bp., 1982. / 227–233. o.

megvalósítható, a III. rész pedig a kizárólag uralkodói döntéssel realizálható reformokat taglalja. II. József azonban — feltehetőleg a Horia-Gosca-féle parasztfelkelés hatására — nem foglalkozott érdemben az „Elaborátummal", hanem 1785. elején megküldte a kancelláriának a „Tervezetet". A „Tervezet" — szemben a „Gondolatokkal" és az „Elaborátummal" — már nem átfogó reformprogram. Az uralkodóban ugyanis megerősödött az az elhatározás, hogy reformpolitikájának alapvető feltétele a közigazgatás (ezen belül elsődlegesen a vármegyerendszer) átszervezése. Éppen ezért a „Tervezet" már elsődlegesen a vármegyei önkormányzat felszámolásával, illetőleg a kerületi főispáni rendszer bevezetésével foglalkozik. A „Tervezet" azonban már nemcsak tartamában különbözik a „Gondolatoktól", hanem jelzi az uralkodó és a kancellária közötti viszony megváltozását is. Az uralkodó dönt, a kancellária pedig egyre szűkebb mozgástérben manőverezve megpróbálja az uralkodói döntések élét tompítani, a végrehajtást a magyarországi realitásokhoz hozzányesegetni. A taktikai különbség fokozatosan stratégiai elentétté mélyül. Ezt jelzi a „Főispáni Utasítás" kidolgozása, amelyet Brunszvik József fogalmazott meg. A „Főispáni Utasítás" kidolgozása kapcsán a kancellária két alapvető kérdésben (a megyei kongregációk megmentése és az alispán megválasztása) vereséget szenvedett, s ezáltal lényegében megszűnt a vármegyei önkormányzat. A kerületi főispánok jogállása azonban sajátos ambivalenciát mutatott: ezek ugyanis részben mint középfokú közigazgatási szervek, részben viszont mint irányító^ettenőrző szervek tevékenykedtek, amelyek nem zavarhatták a helytartótanács és a vármegyék közvetlen kapcsolatát. II. József az egyes kerületi főispánoknak még speciális instrukciókat is adott. Hajdú Lajos meggyőzően bizonyítja, hogy II. József sem a kerületi rendszer kialakításában, sem a speciális instrukciók kiadásában nem tudatos regionális fejlesztési politikát folytatott, hanem a kerületi rendszert mechanikusan, mondhatni „körzővel és vonalzóval" alakította ki: a speciális instrukciók tartalma pedig nagyrészt általánosságokban mozgó, a realitásoktól sok szempontból független tervezgetés volt. Az uralkodó és a kancellária, illetőleg bizonyos vonatkozásban a helytartótanács harcának utolsó állomása az osztrák örökös tartományok „Ügyintézési Szabályzatának" magyarországi adaptálása volt. A kancellária már a „Főispáni Utasítás" kidolgozása során javaslatot tett egy egységes ügyintézési szabályzat kidolgozására. Az uralkodó ekkor — a „Schreiberey" növekedésétől tartva — elutasította ezt a javaslatot. Ennek megfelelően az egyes kerületi főispánok saját belátásuk szerint adtak ki „Alispáni Utasításokat", amelyek az ügyvitel egységesülése helyett inkább az ügyvitel még nagyobb tarkaságát eredményezték. Ekkor II. József — előző döntését megváltoztatva — utasította a kancelláriát egy egységes ügyintézési szabályzat kidolgozására. Ezt Pászthory Sándor el is készítette, a felterjesztést azonban az uralkodó elutasította. Ehelyett II. József 1786-ban kibocsátott három ügyintézési alaprendeletet a vármegyei igazgatási szervezet működési módjáról, létszámáról, fizetéséről, valamint az ügyintézés meggyorsításáról, illetőleg az uralkodói rendelkezések megismertetéséről. 1787-ben pedig utasította a kancelláriát az osztrák örökös tartományok részére kiadott „Ügyintézési Szabályzat" magyarországi adaptálására. Abból, hogy ne egész egy év leforgása alatt négy ügyintézési szabályzat került kibocsátásra, több tanulság is levonható. Az első tanulság a jozefinista jogegyesítési törekvések módszere: az uralkodó először az örökös tartományok (kivételesen Magyarország) számára bocsátott ki egy rendelkezést, majd azt rövidesen életbe léptette a többi tartományban is, figyelmen 230