Levéltári Szemle, 33. (1983)

Levéltári Szemle, 33. (1983) 1–3. szám - IRODALOM - Ijjas József: Hajdú Lajos: II. József igazgatási reformjai Magyarországon. Bp., 1982. / 227–233. o.

dilemmáján (az igazgatási munka ésszerűsítése vagy a hatalmi pozíciók újraelosztása) kívül választ kellett adnia a felvilágosult abszolutizmus különös dilemmájára (polgári haladás vagy nemzeti függetlenség) is, amelyek a — divatos kifejezéssel élve - közép-kelet-európai régióban egymással szinte kibogozhatatlanul összefonódtak. A monográfia első témaköre a 18. századi, a jozefinista reformok előtti vármegyei, illetőleg községi-mez óvárosi igazgatás ismertetésével - bírálatával foglalkozik. Az elemzés súlypontját - a történelmi realitásoknak megfelelően - a közigazgatásban (és általában az államhatalom gyakorlásában) kulcsszerepet játszó „tekintetes vármegye" szervezetének és működésének vizsgálata képezi. A vármegyei (és általában a feudális) közigazgatás legszembetűnőbb sajátossága (és egyben fogyatékossága) annak empirikus, „vadon nőtt" jellege. Ez elsősorban rendkívüli aránytalanságokat eredményezett a területnagyság, a népességszám, az adóteher, valamint a településszám és — típus szempontjából. A második probléma abban rejlett, hogy a vármegye lényegében egyetlen (és éppen ezért a bagatell ügyektől kezdve az országos ügyekig feladatokká túlterhelt) döntésre jogosult szerve a generális kongregáció volt. A harmadik probléma a vármegyei tisztikar (a váasztott, a szegődött, a járási és a karhatalmi apparátus) roppant tarkaságot mutató létszámában, fizetésében és munkaterhében jelentkezett. Hajdú Lajos itt meggyőzően bizonyítja, hogy a 18. században homogén vármegyei szervezetről nem beszélhetünk. A negyedik fogyatékosság az úgynevezett ambuláns (tehát állandó székhellyel és hivatali helyiséggel nem rendelkező, nem folyamatos, a gazdálkodás mellett „mellékfoglautózásban*űzött, a helyi érdekcsoportoktól, hatalmasságoktól részben egzisztenciáisan függő) igazgatás volt. A mezővárosok, a községek esetében is több hiányosság észlelhető. Az első a „jogállás" tisztázatlansága, nevezetesen az, hogy a mezőváros, illetőleg a község az uradalom, avagy a vármegye szervezeti egysége-e. A másik fogyatékosság a kellő szakértelemmel, pontosabban fogalmazva írástudással rendelkező apparátus, a jegyzők csekély száma. A harmadik alapprobléma a községek — enyhén szólva — meglehetősen „nagyvonalú" vagyonkezelése, a negyedik pedig az ország egyes részein a települések szétszórtsága volt. A monográfia első témakörének — vázlatosan ismertetett — „problémakatasztere" alapján számunkra egyértelműen bizonyítottnak tűnik, hogy a vármegyei-mezővárosiközségi igazgatás objektív fogyatékosságai (empirikus iellege) pusztán adminisztrációstechnikai szempontból is, tehát a hatalmi-politikai viszonyoktól elvonatkoztatva is, szükségessé tették a reformot, a racionalizációt. A monográfia második témaköre röviden vázolja azokat az igazgatási koncepciókat és reformokat, amelyek II. József uralkodásának 1780—1784 közötti időszakát jellemezték. Az uralkodó akkor még az adott közép- és alsófokú igazgatási szervezeti keretek között próbálta részben még a klasszikus abszolutizmusra, részben már a felvilágosult abszolutizmusrajellemző reformtörekvéseinek megvalósítását. II. József a hagyományos közigazgatási feladatok (pénzügyi, hadügyi) mellett új feladatokat (egészségügyi, műszaki, oktatásügyi) is adott a közigazgatási apparátus számára. Ezek reáizálásának azonban két előfeltétele is volt. Az első előfeltétel egy állandó székhellyel és hivatali helyiséggel rendelkező, folyamatosan tevékenykedő, kellő szakképzettséggel rendelkező, morálisan magas szinten álló, főfoglalkozású, valamint a helyi érdekcsoportoktól egzisztenciálisan függetlenített tisztviselői gárda megteremtése. Az uralkodó úgynevezett „pásztorleveleiben" elvi szinten fogalmazta meg az állami tisztviselőkkel szemben támasztott követelményeit, de gyakorlati intézkedéseket is hozott, amelyek közül megemlítendő a nyugdíjrendszer 228