Levéltári Szemle, 32. (1982)

Levéltári Szemle, 32. (1982) 1. szám - HIVATALTÖRTÉNET - Farkas Gábor: Az előszállási uradalom igazgatása, 1920–1945 / 57–68. o.

és katonai alakulatok áradata a dunaföldvári hídon át érkezett az uradalomba. A menekülés két és fél hónapon keresztül tartott. A front közeledtével az uradalom népe - a jószágkormányzó megrökönyödésére —, sot még a gazdatisztek egy része is, és a falusi értelmiséghez tartozók a menekülésre gondoltak, illetve megtették a szükséges előkészületeket. A november második felében kitört pánikot a jószágkormányzó erélyes utasításokkal az uradalom több vezetőjének segítségével kíméletlenül letörte. Megtiltotta, hogy bárki elmeneküljön az uradalomból, azaz elhagyja szolgálati helyét. Az értelmiségi alkalmazottak figyelmét nyomatékosan felhívta, hogy a népet, melynek vezetését, nevelését rájuk bízták, nem szabad elhagyniuk. Felhívta őket arra, hogy a néppel való törődés legyen az elsődleges kötelességük a harci cselekmények idején, ő maga rendületlenül járta a kerületeket még november végén is. Amikor november 20-a táján Simontornyára ellátogatott, a Simontornyát Előszállással összekötő úton már olyan tömegben hömpölygött a menekülők áradata, hogy a visszautat az Ösi György által vezetett nyitott személykocsin több óra alatt tette meg.

17 A fejvesztett menekülés — amely a terület felszabadulásának napjáig, december 3-ig tartott - felháborította. Ennek hangot is adott. Szeged kiürítése után Előszálláson vonult keresztül a városi tisztikar, a rendőrség és a csendőrség is teljes létszámmal. HagyóKovács Gyula nem állhatta meg, hogy illetékesek előtt fel ne vesse a felelősség kérdését. „A karhatalom itt teljes díszben parádézik, a népet pedig magukra hagyták!" Az illetékesek arra a kiürítési parancsra hivatkoztak, amely szerint Szegeden teljes vagyoni és személyi kiürítésnek kellett volna megtörténnie. November 13-án még részt vett a felsőház ülésén; felszólalt és tiltakozott a kiürítés és a menekülés szervezetlensége miatt. A nemzeti vagyon nyugatra történő elhurcolását egyenesen tragédiának tartotta. A magyar katonai alakulat parancsnoka meg is ígérte neki, hogy a dunaföldvári hidat nem robbantják fel. De ez a híd sem kerülhette el sorsát: egy német utóvéd felrobbantotta. November közepén 550 Békés megyei levente tartózkodott az uradalomban. Parancsnokukat a jószágkormányzó rávette, hogy az alakulatot ne vezesse Németországba, hanem maradjanak az uradalomban. A leventeparancsnok erre hajlandó volt. A fiúkat a summásmunkások szállásán helyezték el, akiket 50—50 fős csoportokba osztottak be és a felszabadulást közvetlenül megelőző napig szedték a cukorrépát a határban. Ezután, — ahogy a közlekedési viszonyok helyreálltak — a leventék december 7-én hazamentek. A szovjet csapatok 1944. december 3-án érkeztek az uradalom központjába, Előszállásra.

18 A bevonulást a jószágkormányzó és néhány rendtársa a kastély emeleti ablakából nézte végig. A felszabadulást abban a reményben várta — és ennek hangot is adott környezetében — ,hogy a háborús viszonyok hamarosan véget érnek, folytatni lehet az elmaradt vetési munkálatokat, és befejezni a kapásnövények betakarítását. Ennek érdekében a felszabadulást követő napon, december 4-én felkereste a község katonai parancsnokát és tájékoztatta az uradalom helyzetéről. Kieszközölte tőle, hogy az állatok gondozását a cselédek továbbra is végezhessék. Az engedélyre azért volt szükség, mert a front csak lassan távolodott az uradalom területéről, sőt a hullámzó harcok egyszer-egyszer vissza is tértek az egyes kerületekbe. Előszállás és a puszták a felszabadító harcok idején még a hadtáp vonalába estek. A harcoló alakulatokon kívül gondoskodni kellett a sebesültek és a pihenő egységek kiszolgálá64