Levéltári Szemle, 32. (1982)

Levéltári Szemle, 32. (1982) 1. szám - LEVÉLTÁRTÖRTÉNET - Tóth Róbert: Komáromy András 1915. évi jelentése a vármegyei levéltárak helyzetéről / 173–193. o.

Mivel pedig a nemes vármegye derék székét emberemlékezet óta Dicső szent Mártonban tartották s a távolabb lakó ügyes-bajos embereknek már Vasárnap el kellett indulniok hazulról, hogy a szerdai napokra hirdetett törvényszéken megjelenhessen: ezen a bajon is segíteni kellett. A Dicsőhöz közelebb lakó nemes urak természetesen a mellett kardoskodtak, hogy tegyék át másnapra a derékszéket

, amiből senkinek se kára, se haszna, — de a távolabb lakók ellent tartottak benne és azt forgatták, hogy maradjon meg a szerda, de mivel a sok háborúban elpusztult város a derék szék tartására már ugy sem alkalmatos,:.— legyen a vármegyének más székes helye

. Sehogy sem tudtak megállapodásra jutni egymással s a kérdés megoldását az a körülmény is nehezitette, hogy a szállásadással fölöttébb terhelt dicsőszentmártoniak, ennek fejében bizonyos kiváltságokban részesültek, nevezetesen az ország adóján kivül a „n

emes vármegye szükségére nézendő szedő-vedővel

" nem tartoztak, ami bizony abban az időben nagy jótétemény volt reájuk nézve. Eleinte többségben voltak a szeredások és 1667. évben közgyűlési határozatban kimondatták a vármegyével, hogy a sok szép privilégiummal megajándékozott szentmártoniak falüjokat két esztendőknek forgása alatt ugy megépitsék, hogy évenként 8 derék széknek a tartására alkalmatos legyen, — mert máskülönben kiváltságaiktól megfosztatnak. De a következő évben az ellenpárt kerekedett felül és igy versengtek-villongtak egymás között az ősök — persze csak akkor, mikor török-tatár, kurucz-labancz nem ölte-vágta őket — majdnem 200 esztendőn keresztül. A vármegye József császár idejében Marosszékkel egyesittetvén, a rendek hálát adtak az Istennek, hogy az alkotmány visszaállítása után ősi fészkükbe visszatérhettek és egy darabig nem is bolygatták az odiozus ügyet. Később azonban Erzsébet városba szerették volna áttétetni a vármegye székhelyét, azt vetvén okul, hogy Dicsőben a tisztviselők nem tudnak maguknak megfelelő szállást kapni és folyamodnak is e végből a főkormányszékhez. De mikor az ebesfalvi örmények neszét vették a dolgoknak, nagy deputatiot küldtek Bécsbe és okkal-móddal bebizonyították, hogy kiváltságlevelük értelmében — szállás adással nem tartoznak. Sőt, 1832. évben a király előtt is megjelentvén, keservesen panaszolták, hogy ha a rendek kívánsága teljesül, nagy veszedelem fenyegeti a magyar urak részéről, családi tűzhelyüket; mert mialatt ők kalmár és kereskedő nemzet létükre, — az országban fel és alá járnak, az otthon maradt asszonyok között baj történhetik. A tiszta erkölcsöket kedvelő Ferencz királyra nem is tévesztette el hatását ez az argumentum és az örmények megmentették Dicsőszent Mártont az utókornak. A régi jegyzőkönyvekben feltűnően kevés a büntető pörök száma és igazán nagy, czégéres gonosztevőkre a XVIII. századnál előbb alig akadunk. A kiszabott büntetés is gyakran szokatlanul enyhe. A csendháborító, verekedő-veszekedő részeg parasztokat, egy 1645. évi statútum szerint, még csak meg sem botozták, hanem egy harangozáskor kalodába tették és egy prédikáczió alatt fogva tartották. A ki ördögadta

, ördöglelkü szitokkal szitkozódott, vagy a jó Istent káromolta, annak a kaloda mellett még a pálcza ütésekből is bőven kijárt (1668.); de mi volt ez ahhoz képest, hogy a sok helyütt az ilyen elvetemedett embereknek a nyelvét tőből kivágták sőt bizony még fejét is vették. A közvádló ugyan Küküllő vármegyében is kötettel-pálossal fenyegetőzött s a boszorkánysággal vádolt bűvös, bájos, ördöngös személyeket máglyára kereste, de a birák jól számot vetettek a lelkükkel és csak rendkívül súlyos esetekben mondták ki a halálos ítéletet. 186