Levéltári Szemle, 32. (1982)

Levéltári Szemle, 32. (1982) 1. szám - LEVÉLTÁRTÖRTÉNET - Ivanyos Lajos: A Magyarországi Református Egyház levéltárügye a reformációtól 1715-ig / 141–168. o.

lás, hogy pár vonatkozó feljegyzésen kívül (mint pl. a kecskeméti tűzvész, a pápai és nagykunsági jegyzőkönyvek elvesztése, pataki „elszéledés" vagy debreceni „futások") nem lehet konkrét adatokat találni arról, hogy milyen irat vagy archívum hol és hogyan pusztult vagy kallódott el. A pusztulási lehetőségeket csoportosítva, a következőkben foglalhatjuk össze az iratpusztuíás okait: 1. A különböző háborúk, csaták, összetűzések hadszinterén a falvak felégetése, a nép menekülése, a rablás és rombolás feltétlenül elpusztította az el nem rejtett iratokat, sőt ezek is elkallódhattak. 2. Elpusztult vagy megszüntetett egyházközségekben az esetleg megmaradt iratok gazdátlanul és gondozatlanul elháhyódtak. Lelkészek elűzésével, templomok és parókiák elfoglalásával idegen kézre kerültek az eklézsia ingóságaival és kegyszereivel az őrzött iratértékek is. 3. Esperesek elűzése, egyházmegyék megszűnése a traktus ládájának a sorsát is megpecsételte. 4. A különböző okokból történt kiköltöztetések (menekítés, tisztségváltozás) közben esett iratromlások, elhullások, szétszóródások stb. ismételten nagy százalékban csonkították az iratanyagot. 5. Elemi csapások (tűzvész, árvíz), nyomorúság okozta- tehetetlenség (járvány, szegénység, helyhiány) stb. mind korlátozták az iratgondozást és hozzájárultak az iratok pusztulásához. A magyarországi református egyház levéltárügye a reformáció utáni első másfél században a kornak megfelelő mértékkel mérve ügyviteli írásbeliségi irattermelődés, iratgondozás és levéltári állapot tekintetében is korszerű színvonalon állott. Levéltári iratanyaga azonban ennek a kornak a kezdetétől a legvégéig az egész ország területén szinte megszakítás nélkül ismételten megújuló és elkerülhetetlen pusztulásnak volt kitéve, ami ellen semmiféle gondosság sem tudta megvédeni. A fennmaradt iratok és az elpusztult iratoknak jegyzékekben és utaló hivatkozásokban fennmaradt nyomai kétségtelenül bizonyítják, hogy a református egyházi közigazgatási hatóságok mindegyik fokán voltak „arkivumok", ezeket kezelték, őrizték, védték, azaz gondozásuk és megmentésük érdekében megtettek minden lehetőt, és használták mindaddig, míg el nem pusztultak. A gondatlanság által okozott pusztulások nagyobb részét nem ebben a korban, hanem a legutóbbi 100 év alatt lehet - nem is nagy kereséssel — megtalálni. A tárgyalt korban a református egyház levéltárügye küszködő és megpróbált, üldözött és szenvedő, a rájuk bízottakban lelkiismeretes és hűséges, világosságot és haladást munkáló prédikátorokról és magyar népről tesz bizonyságot. Milyen kár, hogy olyan kevés írott emlék hozhatja elénk őket! De ami kevés maradt, abból tanuljunk tőlük; ami még ma is megvan, arra vigyázzunk; amit csak lehet még, fáradságot és áldozatot nem kímélve kutassuk fel; aminek a továbbadásáról pedig nekünk kell gondoskodnunk, azt gondozzuk és őrizzük a mi lehetőségeink között olyan hűséggel, mint eleink az ő lehetőségeik között. 161