Levéltári Szemle, 32. (1982)

Levéltári Szemle, 32. (1982) 1. szám - LEVÉLTÁRTÖRTÉNET - Ivanyos Lajos: A Magyarországi Református Egyház levéltárügye a reformációtól 1715-ig / 141–168. o.

Üldözések idején még veszedelmes is lehetett az iratok megőrzése és ilyenkor éppen a felelős tényezők nem fordíthattak gondot rá. Voltak olyan időszakok, amikor egy-egy nagyobb területen hosszú időre megállt az egyház életműködése, amikor nemcsak a folyó iratgondozás szünetelt, hanem a gazdátlanná vált régi iratanyagot is az a veszély fenyegette, hogy végképp elkallódik. Ahol pedig teljesen megszűnt a református egyház élete, ott nem is kerültek elő többé a legértékesebb okmányok sem. Azt is figyelembe kell venni, hogy — kevés kivételtől eltekintve — a református egyházi levéltárak alig őriztek jogbiztosító értékű idegen okmányokat, mint például a hiteleshelyi levéltárak, amelyeket ilyen külső érdek is kényszerített fokozottabb gondosságra és segített a védelmét biztosítani. A saját érdekű ilyen iratokra viszont a református egyház is a lehetőség szerint ügyelt és az elhelyezés során ezeket gondosan elkülönítették az ún. „haszontalan levelek"től, amelyekre nem sok gondot fordítottak. Az is nagyban gátolta az iratgondozást, hogy az egyházmegyékben, sőt több kerületben is csak „vándorlevéltár"-i lehetőséget engedett az állandó székhely hiánya és erősen a „traktus ládája" keretei közé szorította a levéltárat.

100 A 16. és 17. századból fennmaradt gyér számú iratok és felkutató nyomok mindamellett azt mutatják, hogy a kor mértéke szerint a református egyházban is minden lehetőt megtettek az iratok védelmére. Amit megőrzésre érdemesnek és szükségesnek tartottak, mindazt elrakták leveles ládáikba a felelős szervek. Protokollumaik, matrikuláik, jegyzőkönyveik, anyakönyveik megőrzésére különös gondot fordítottak. Sok helyen jegyzékbe is vették az iratokat. A körülményeknek megfelelően felkészültek az iratmentésre is, több helyen ilyen menekítéskor veszett el éppen egyik vagy másik értékes irat vagy protokollum. Nagyon kell értékelni a sárospataki és debreceni diákságnak azt a gondosságát, amellyel nemzedékről-nemzedékre gyűjtögették, kezelték és őrizték kollégiumaik iratait, főképpen azt a hősies hűségüket, amellyel megmenteni igyekeztek a nagy veszélyek idején. Becsülni kell nagyon Miskolczi Csulyak István, Dési István, Debreczeni Ember Pál, a hitvallások és kánonok leírói, a kánongyűjtők, a protokollumok írói, a legrégibb iratok másolói, tudósok, egyházkormányzók és egyszerű falusi papok végtelenül türelmes, szorgalommal és történeti érzékkel végzett munkáját, amivel a legsivárabb időkön is átmentettek több vagy kevesebb történeti írott emléket a magyar református egyház múltjából. Nem volt kivételes az ilyen felelősséghordozás az iratgondozás terén és nem régi elődeink felelősséghiánya volt az oka, hogy az ő idejükben is, — de utánuk egészen a legújabb időkig még nagyobb mértékben —, veszendőbe ment szorgoskodásuk és gondoskodásuk gyümölcsének legnagyobb része.

101 Iratpusztulások Az iratok őrizet alatt voltak rendeltetési helyükön mindaddig, amíg külső változások következtében el nem kallódtak vagy pusztultak. Az archívumot őrző szerv megszűnése esetén rendszerint hamarosan nyoma veszett iratanyagának is, hacsak felsőbb szerv, vagy magános el nem helyezte a saját levéltárában. Ennek a kornak református egyházi levéltárairól 1930-ban, az egyháztörténeti írott emlékek és a magyar református egyház levéltárügye iránt való felelősségérzet felébresztésére így írt Miklós Ödön: 157