Levéltári Szemle, 31. (1981)

Levéltári Szemle, 31. (1981) 2–3. szám - IRODALOM - Degré Alajos: Hencz Aurél: Felsőfokú közigazgatási szakemberképzés Magyarországon 1848–1948. Bp., 1980. / 543–546. o.

oktatási tantervétől csak csekély részletekben (1883-as „minősítési" törvény, III. jogi alapvizsga bevezetése közvetlenül az I. világháború előtt, gyakorlati közigazgatási vizsga 1933) változott, de legalább 1870-től kezdve a legkülönbözőbb oldalakról hangoztatták, hogy a közigazgatási pályákra az akkori jogi oktatás nem készít fel, vagy ha igen, nagyon hiányosan. Ezeknek a vitáknak, az azokra adott feleleteknek, a részleges eredményeknek a története ez a könyv. Roppant gondos részletkutatás eredménye. Nemcsak a könyveket, parlamenti vitákat, szakfolyóiratok cikkeit, jogászegyleti, felsőoktatási társasági ülések beszámolóit használja fel igen alaposan, olykor a napi sajtót is megnézte, és ritkábban bár, de levéltári kutatásokat is folytatott a belügyminisztérium vagy egyes egyetemek levéltáraiban. Nem hiszem, hogy bármi is elkerülte volna a figyelmét. Ezen a téren csak egyet hiányoltam. A Horthy kor kezdetén - hosszas sürgetések után - létrejött a Közgazdasági Egyetemnek, illetve ahogy később hivatalosan is nevezték, Közgazdaságtudományi Karnak - hisz hivatalosan a József Műegyetemhez tartozott - volt közigazgatási szaka is. Erről említést tesz, az intézményt ért támadásokat is leírja, Teleki Pál védelmét is, de tantervéről, látogatottságáról, eredményeiről nem szól. A rengeteg terv, kívánság, vita során nagyon sok okos, előbbrevivő gondolat látott napvilágot, melyekről a szerző tartalmilag beszámol. Persze sok megalapozatlan, naiv elképzelés is volt, melyekkel azonban a szerző szintén számot vetett. Erre példának csak azt hozom fel, hogy kritikusan megemlíti Posta Péternek a II. világháború elején írt abszurd gondolatait (163 1.), de Némethy Imrének a Magyar Jogmíves Társaságban kifejtett nagyon szerény körű javaslatait is (speciálkollégiumok 165. p.). A kifejtett javaslatok azonban bármilyen előremutató, helyes gondolatot tartalmaznak is, nem áttekinthetők. Érthető, hogy a szerző ragaszkodik az időrendhez. Történeti fejtegetéshez ez nélkülözhetetlen, hisz minden terv csak abban a korban, azok között a körülmények között érthető és lehet haladó, melyek között keletkezett. De a sok ötlet elvész a kronológiai rendben. Talán valamivel erősebb dogmatikus tárgyalás nem ártott volna, esetleg apróbb fejezetekre bontani a tárgyalást, mert a jelenlegi fejezetek csak az időrendi kereteket adják. De egy gondos, enciklopédikus jellegű betűsoros mutató is megfoghat óbbá, összefogottabbá tenné a közölt kitűnő anyagot. A szerzőnek megfontolt szándéka, hogy csak a magyar viszonyokkal, magyar ötletekkel, magyar problémákkal foglalkozik, egyáltalában nincs tekintettel arra, hogy más országokban milyen ötleteket vetettek fel, milyen terveket készítettek, és a kísérleteknek milyen eredménye volt. Márpedig Magyarországon a külső hatások nagyon erősek voltak, és különösen abban az évszázadban, amellyel a szerző foglalkozik, nagyon nagy hatással voltak különösen az osztrák, porosz és francia rendszerek. Pl. Plosz 1921. évi oktatási reformtervével kapcsolatban maga a szerző is utal rá, hogy Plosz a közigazgatási jog szakágainak az osztrák egyetemeken való tanításából indult ki. Azzal azonban, hogy a címeken belül mit tanítottak az osztrákok, és mennyiben javította ez az osztrák közigazgatás állapotát, a szerző már nem ismertet meg bennünket. De még a magyar közigazgatás kritikájától is tartózkodik a szerző, az olykor hevesen vitatkozó általános szólamain kívül (ázsiai állapotok, a fiatalok selejtje választja a közigazgatási pályát). Még a vitákból sem közli a fennálló közigazgatási viszonyok részletes kritikáját. Igaz, ezzel foglalkozik Csizmadia a magyar közigazgatás történetéről írt nagy 544