Levéltári Szemle, 31. (1981)

Levéltári Szemle, 31. (1981) 1. szám - ADATTÁR - Láczay Magdolna: A megyei önkormányzat a reformkori Szabolcs megyében / 177–194. o.

Speciális feladattal rendelkező testülete volt a megyének a 18. század első negyedétől kezdve a számvevőszék. Elnöke az alispán volt, tagjai pedig választott táblabírák. Rendeltetése, hogy a megye hadi- és házipénztárát vizsgálja, a számadások alapján a ki- és bevételeket nyilvántartsa, figyelemmel kísérje a rabtartás költségeit, s hogy a közgazdálkodás takarékos-e. Ha valamiben gondatlanságot, visszaélést tapasztalt a számvevőszék, az érintetteket elmarasztalhatta, s véleményét a közgyűlés elé terjeszthette. Számadásainak egy példányát felküldtek a Helytartótanácshoz, egyet pedig évente a megye levéltárában helyeztek el. A levéltár és pertár jelentőségét elsősorban a biztonságos őrzésben látták, az itt elhelyezett anyagot csak a levéltáros, illetve a pertárnok adhatta ki abban az esetben, ha indokolt volt. Természetesen kaptak olyan feladatot is, ami a folyó ügyekhez kapcsolta őket. Például a levéltárosnak számon kellett tartania, hogy ki nem adta még le iratait, lajstromokat kellett készítenie stb., míg a pertárnok például eldönthette, hogy egy ügyben a kivizsgálások elégségesek-e már az ítélethozatalhoz. Áttekintve a megye hivatalainak és tisztviselőinek feladatát, működését, még egy kérdésre térünk ki. Szokás volt hangoztatni, hogy a tisztviselők hivatalukat nobile officiumként viselték, tehát fizetés nélkül. Ez az álláspont téves, hisz csak a hivatal elfoglalása volt nobile officium, de jutalmat, napidíjat, s a 18. századtól kialakult fizetést kaptak. Mivel ez országosan arányaiban megegyezett, így Bihar megye tisztviselőinek a 19. század első évtizedében szokásos bérezését ismertetjük:

3 a főispán 1500, az első alispán 800, a másodalispán 400, a főjegyző 600, az aljegyző 300—200, a levéltáros 400, a táblabíró 400, a pénztáros 350, a számvevő 400, a főszolgabíró 400, az alszolgabíró 200—150, az esküdtek 100, a főügyész 400, az alügyész 200, a csendbiztosok 200, az írnokok 100 forintot; a szegődöttek azaz a mérnökök 400, a főorvos 500, a baromorvos 300, a sebész 250, a várnagy 200, a huszárok 90—80, a hajdúk 60-45, a pandúrok 24-20 forintot kaptak. Az összes kiadás 30 982 forint volt. A megyei tisztikar összetételéről Rábel László megállapítását idézzük, mely szerint „a magyar ifjakat nem szívesen alkalmazták sem a kormányszék hivatalaiban, sem az állami szolgálat egyéb ágaiban, mert ezek udvari befolyás alatt állottak és a német nyelv tudása mellőzhetetlen feltétel volt. De még a hadseregben is csak tűrt szerepe volt a magyar nemesi ifjúságnak".

4 Kevéssel lentebb így bővíti megállapítását: „A szabad foglalkozású értelmiségi pályára, ügyvédnek, orvosnak, mérnöknek, tanárnak pedig csaknem kizáróan a protestáns ifjúság ment, mert ők nemcsak az állami hivatalokból voltak kizárva, hanem a vármegyéből is..." Hogy milyen tervszerűen mellőzték a megyei szolgálatban a protestánsokat, azt magyarázza Mária Terézia titkos rendelete amelyben meghagyta a főispánoknak, hogy csak katolikust jelöljenek alispánnak. A szabolcsi főispán erre 1743-ban azt jelentette, hogy „pápista subjectumokban hiány vagyon". A reformkorszak lassan forrósodó, majd perzselő politikai légköréből a megyék nem vonhatták ki magukat. A nemzeti függetlenség, a polgári átalakulás útjainak keresése közben részben megnőtt a szerepük, részben a létüket is kétségbevonókkal szemben védelmezték a többszáz éves rendszert. 180