Levéltári Szemle, 31. (1981)

Levéltári Szemle, 31. (1981) 1. szám - LEVÉLTÁRTÖRTÉNET - Tóth Róbert: Komáromy András 1914. évi jelentése a vármegyei levéltárak helyzetéről / 135–153. o.

Kegyelmes Uram! Az előadottak szerint nyolcz vármegyei levéltár között csupán egyet találtam rendezett és kellően gondozott állapotban.

38 De a Magyar Tudományos Akadémia megbizása folytán már évek óta tanulmányozom - a bennök őrzött történeti anyag szempontjából - a levéltárakat és tanúságot teszek arról, hogy ország szerte ilyen mostoha viszonyok közt tengődnek és a tudomány érdekeit hova—tovább kisebb mértékben szolgálják. Pedig ma már igazán csak az a rendeltetésük, mert a közigazgatás keretében minden fontosságukat elvesztették. Mióta a nemességi ügyeket a Belügyministerium jobbára a saját hatáskörébe vonta, — a kamarási és egyéb ősfák hitelesítésének, a végérvényes nemesi bizonyság levelek és cimer bizonylatok kiállításának jogát magának tartva fenn, — nemesi ügyekben véleményező szakközege pedig a m. kir. Országos Levéltár: azóta a tisztán abstract fogalommá vált Universitas Nobilium

mal szerves össze függésben, belső kapcsolatban álló régi levéltárakra a megyei önkormányzatban többé nincsen szükség. Gyakorlati közigazgatási célokra pedig az 1868 vagy legfeljebb 1848 után keletkezett levéltári, helyesebben irattári anyag tökéletesen elegendő. Ez a körülmény nagy mértékben fokozza azt a rideg közönyt sőt gyakran határozott ellenséges indulatot, a mit a levéltárak iránt, — a rendi alkotmány eltörlése óta, a vármegyékben általában tapasztalhatunk. Sajnálják tőllük az igazán csekély fentartási költséget, különösen pedig a helyet. És mikor fényes cultur paloták emelésére (kölcsön pénzből is:) százezreket áldoznak, a levéltári anyagot legörömestebb pincébe, padlásra számüzvék, csakhogy egynehány — magán lakásul fölöttébb alkalmas és kívánatos — szoba felszabaduljon. És hogy mégis ragaszkodnak hozzá, tisztán csak az a magyarázata, hogy a levéltár néha egyik-másik letört existentiának kenyeret ad, főkép pedig, hogy a sokszor nagyobb intelligentiával és képzettséggel biró levéltárnokok munka erejét sokféle módon kihasználhatják. A vármegye urai — tisztelet a kivételnek — valóságos kárörömmel hajtják kényszermunkára a hivatásukért lelkesedő levéltárnokokat, a kik a hányt—vetett, poros penészes régi írásokat nemzeti kincsnek tartják és eltemetett igazságokról, erőforrásokról regélnek. Kegyelmes Uram! - átvagyok hatva attól a meggyőződéstől, hogy hazánk történetében uj korszak alkotására hivatott közigazgatási reform életbe létetésének idejében, — a vármegyei levéltárakra nézve is ütni fog a megváltás órája. Tudom, hogy a mai világban ideális célokért törekedni háládatlan foglalkozás, ösmerem az ócska papiros cultusra s azokra a történet tudósokra tett gúnyos megjegyzéseket, a kik a multat a jelen rovására önmagáért dicsőitik. De azt is tudom, hogy a vármegyék levéltáraiban nagy culturális tőke forog veszedelemben és bűnös mulasztás terheli azt a nemzedéket, mely megmentéséről nem gondoskodik. Itt az ideje, hogy a vármegyei levéltárak történeti része a tulajdonképeni irattári anyagtól külön választatván megfelelő hajlékot és oltalmat, önálló, egységes, továbbfejlődésre alkalmas szervezetet nyerjen, hogy a nemzeti culturánknak hasznos tényezője lehessen. Tagadhatatlan, hogy a levéltári ügy rendezése anyagi áldozatot fog követelni, de az ilyen áldozatot a müveit világon mindenütt fontos nemzeti érdeknek tartják és sehol sincs annak olyan nagy jelentősége mint hazánkban. Mert önállóságunknak, jövendő megmaradásunknak legfőbb biztositékát a történelmi hagyományokból táplálkozó erős, öntudatos nemzeti érzésen kivül a szellemi és anyagi 150