Levéltári Szemle, 30. (1980)

Levéltári Szemle, 30. (1980) 3. szám - IRODALOM - Gyáni Gábor: Szeghalom. Történelmi, néprajzi és földrajzi tanulmányok. Szeghalom, 1979. / 509–513. o.

szolgálhat egy majdani Tildy monográfia számára. Szóvá kell tennünk azonban a tanulmány néhány fogyatékosságát is. A szerző Tildy 1932, tehát szeghalmi lelkésszé történt megválasztása előtti életútjának a végigkísérése során több tényszerű pontatlanságot is elkövet. Ez onnan ered, hogy Vígh erre az időszakra alig, vagy egyáltalán nem használ levéltári forrást és azok a publicisztikai írások, Ül. visszaemlékezések, melyekből adatait elsősorban meríti, gyakran nem eléggé megbízhatóak. A szerző szerint pl. Tildy 1920-ban foglalta el Orczon a lelkészi állást, holott erre már 1919. márciusában sor került. Hibás a tahitótfalui lelkészi időszak 1923—1927 közötti datálása is, hiszen a valóságban Tildy 1921. novembere és 1929. júliusa között működött Tahitótfalun mint lelkész. Ehhez még hozzáfűzhetjük: 1929-1932 között sem szűnt meg minden kapcsolata egyházával, tekintve hogy a Magyar Traktátus Társaság igazgatólelkészi tisztét töltötte be. Az általa alapított kiadó, amely kezdetben mint egyéni cég a Sylvester Irodalmi és Nyomdai Műintézet — Tildy Zoltán néven nyert cégbejegyzést, ténylegesen nem 1927-ben, hanem egy évvel később, rt-á történt átalakulásával egyidőben költözött Budapestre, ahol — Vígh megnevezésétől eltérően — már mint A Sylvester Irodalmi és Nyomdai Intézet rt. vált ismertté. Mindeme helyesbítések közrebocsátásával szeretnénk oda hatni, hogy lehetőleg ne Vígh rossz adatai honosodjanak meg a föltehetően majd csak ezután kibontakozó Tildy irodalomban. Bizonyos kritikával fogadhatjuk a tanulmányból helyenként kitűnő történetszemléletet is. Hely hiányában mindössze egyetlen kérdésre, Vígh politikai- és ideológiatörténeti látásmódjára térnénk ki, egy rövid megjegyzés erejéig. Amikor a szerző Tildy és a Horthy-kori Kisgazdapárt politikai programja kapcsán, de közvetve az érintett korszak agrárreformtörekvéseit általában is „korszerűtlennek" és „elavultnak" bélyegzi, elemzés helyett nem nyújt többet puszta ideológiakritikánál. A megelőző évtizedek egyoldalú és tudományosan aligha helytálló ama beidegzettségei térnek itt vissza, amelyek — tartalmilag — jelen esetben is a Horthy-kori agrárkérdésnek a későbbi iparosodási ideológiában fogant ugyancsak szűkkeblű megítélését eredményezik. A művelődéstörténetet két tanulmány képviseli U. Nagy István „A szeghalmi Péter András gimnázium közművelődési szerepe (1926—1944)," valamint Boruzs Józsefné „Adatok Szeghalom felszabadulást követő kulturális fejlődéséről (1945—1949)" c. írásai nemcsak témájukban, a feldolgozás módjában is közel állnak egymáshoz. Helyes talán, ha krónikáknak nevezzük őket, melyekben a különböző fajsúlyú tények minden különösebb rendszerezés nélkül, felsorolásszerűen kerülnek egymás mellé. Hatékonyabb lektorálással talán emelni lehetett volna az egyébként adat gazdag tanulmányok színvonalát. A kötet két legkiforrottabb néprajzi írása a hiányzó gazdaság- és társadalomtörténeti tanulmányok helyét is pótolja valamelyest. Bellon Tibor „Szeghalom paraszti gazdálkodása" címmel az igen számottevő korábbi irodalom alapján ad történeti-néprajzi áttekintést a földművelés, ill. az állattartás jellemzőiről és sajátosságairól. Az élvezetes, bár részletező, de mégsem unalmas leírásokat szerencsésen egészíti ki a bőséges fényképanyag. Amíg Bellon tanulmánya azt mutatja be, hogy az állattartás és a földművelés egyensúlyán nyugvó hagyományos paraszti gazdálkodási rendszer milyen szívós élet512