Levéltári Szemle, 30. (1980)

Levéltári Szemle, 30. (1980) 1–2. szám - IRODALOM - Degré Alajos: Katona Géza: Bizonyítási eszközök a XVIII–XIX. században. Bp., 1977. / 249–253. o.

könyvnek. Ezzel kapcsolatban azonban egy technikai észrevételt kell tennem. A szerző nem készített irodalomjegyzéket, vagy az alkalmazott rövidítések feloldását. Természetes, hogy a nagyon gyakran idézett műveket (pl. Jagemann, Glaser, Kries, náunk Bodó, Pauler, Zsoldos, Szokolay, Hajdú stb.) többnyire rövidítve idézi. Minthogy azonban nincs rövidítésjegyzék nagyon nehéz és sok lapozgatásba kerül a művek teljes címét, megjelenési idejét és helyét kikeresni. Sajnálatos, hogy az újabb magyar történeti és jogtörténeti irodalmat nem ismeri. Említést sem tesz Eckhartnak a földesúri büntetőbíráskodás történetéről írt művéről, de pl. a jobbágy-zsellér kérdésben az elzselléresedést egyértelműen elszegényedésnek tekinti, (41. p.) nem vesz tudomást Sándor Pál új eredményeiről. Nem veszi észre, hogy a kínvallatás lényegileg más, mint az istenítélet és nagy perrendi változás jele (154. p.). Eddig ugyanis a bíró csak azt döntötte el, lényegileg eskü vagy istenítélet alapján, hogy melyik félnek volt igaza. Az újabb rendszerben már a tényeket akarja megtudni. (Jogtudományi Közlöny 1974. 381. p.). Nem használja Varga Endre nagyszabású kúriai perjogát, (Levéltári Közlemények 1968.). Természetes, hogy nem ismeri Varga János új könyvét, hisz az később jelent meg a szerzőéénéi ( Az első magyar polgári büntetőrendszer. Zalai Gyűjtemény 15. sz.). Ennek a következménye, hogy félreérti az 1843-as bizottság álláspontját, nem tudja, hogy a tanúvallomások értékelésére vonatkozó 1843-as szabályok a konzervatívoktól származtak, Deák nézetét pedig elv-feladásnak tekinti (93. p.). Ugyanide tartozik, hogy a békebíróság létesítése a konzervatív Dessewffy Aurél ötlete volt, amit az ő halála után a konzervatívok szellemi vezetője Zsedényi szinte semmivé tett. Ez kiegészítené a szerző előadását, de már neki kellett volna kidomborítania azt, hogy a neoabszolutizmus 1853-ban járásbírósági szinten ismét egyesítette a közigazgatást az ítélkezéssel (94. p.) amit Sashegyi Oszkárnak az abszolutizmus kori levéltárakról árt könyve egyértelműen dokumentál. Sehogy sem érthető, miért nem használja a pesti egyetem kitűnő büntetőjogászának Vucsetich Mátyásnak 1819-ben kiadott nagyszabású munkáját. Terjesen igaza van abban, hogy a Bach kor után a jogászok többségének reakciós magatartása akadályozta meg az 1843. évi tervezet életbeléptetését, de bizonyítékul csak Szlemenicsre hivatkozik, (259. p.) holott Sarlós Béla kimutatta (Tanulmányok Deák Ferencről. Zalai Gyűjtemény 5. 1976. 193. p.), hogy az életbeléptetés elvetése a híres Országbírói Értekezlet határozata volt. Ugyanakkor, amikor megérdemelten nagyra értékeli Bodó Mátyás 175 l-es büntetőjogát és mindenütt kiemeli II. József büntetőtörvénykönyvének haladó jellegét, sőt megemlíti a Sárga Könyv haladó vonásait is (88. p.), és kellőképpen értékeli Szlemenics Pál konzervativizmusát, mely nagy és kevéssé pozitív hatású volt, hisz évtizedeken át tanított a pesti egyetemen, nem egészen érthető, miért minősíti Pauler Tivadart egyszerűen konzervatívnak. (148. p.) Pauler ugyanis bár közölte az 1853-as osztrák büntetőtörvény rendelkezéseit is, hallatlan érdemeket szerzett az 1843-as tervezetek szabályainak közkinccsé tételével. Pozitív vonásaira a szerző is utal a 216. jegyzetben. Néha felületesek a hivatkozásai. Bónis kitűnő munkáját (A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Bp. 1971.) csak „doktori disszertációként" említi. (339. p.). Nem könnyű rájönni, mi akar lenni az „Erdélyi Hármaskönyv" (223. p.) csak az idézés módjából derül ki, hogy ez az erdélyi törvények késői kiadása (Approbatae, Compilatae, Novelláé). 251