Levéltári Szemle, 29. (1979)

Levéltári Szemle, 29. (1979) 3. szám - FIGYELŐ - Körmendy Lajos: Proveniencia, pertinencia, nemzetközi levéltári jogviták / 671–683. o.

A 17-20. századi békeszerződések, megállapodások sorában - mint említettem — egységes gyakorlatot nemigen láthatunk. Többek véleménye szerint a jelenkori szerződések megkötésekor fölmerülő nehézségek egy része az egységes gyakorlat és doktrína hiányára vezethető vissza.

10 Több szerző is megpróbálkozott azzal, hogy történelmi példákból indult ki.

11 Sőt, a 17. nemzetközi kerekasztal-konferencia (Cagliari 1977) határozatai között találunk egy olyan pontot, hogy létre kell hozni egy reprezentatív egyezmény- és szerződésgyűjteményt, mely az iratátadásokra vonatkozó szerződéseket tartalmazná. Ugyanezt a javaslatot olvashatjuk az 1978 márciusában Párizsban tartott nemzetközi szakértői értekezlet munkaokmányában (a javaslatban ez a pont már megváltozott). Vajon kiindulhatunk-e egy egységes nemzetközi doktrína kialakításakor ezekből a történeti példákból? Nem hiszem, hogy szerencsés megoldás lenne. Kecskeméti, Bautier és Bedjaoui munkáiban felsorolt példákat, eseteket tanulmányozva kitűnik, hogy a dekolonizációs robbanásig (1960-as évek) levéltári jogvitákat többnyire háborúkat, fölkeléseket stb. lezáró békeszerződésekben rendeztek. Ezekben a békeszerződésekben azonban jobbára nem levéltárosi elvek álltak egymással szemben, hanem győztesek és legyőzöttek. Az érintett országok levéltárosai periférikus szerepet játszhattak. A tárgyalóasztalnál politikusok és jogászok ültek, ők fogalmazták meg a szerződéseket. A szerződés súlyossága általában az adott erőviszonyoktól függött. A levéltárakat - ha nem is fogalmazták meg így — már akkor is nemzeti javaknak tekintették, ezt pedig nemigen szokta kímélni a győztes hatalom.

12 Korrekt, valóban mindkét fél érdekeit szem előtt tartó rendezésre akkor lehetett számítani, ha egyenlő felek jóakarattal ültek a tárgyalóasztalhoz, vagy ha megegyezésre voltak kárhoztatva. Legjobb ilyen példa az 1926-os badeni egyezmény. Ezt az osztrák—magyar megállapodást gyakran emlegetik követendő példaként. Mindehhez hozzá kell tenni azonban, mind a magyar, mind az osztrák államnak alapvető érdeke volt a kielégítő megegyezés, méghozzá a proveniencia elve alapján, mert mindkét országot fenyegette a szomszédok követelése, akik általában a pertinencia elvét vallották. Korrekt megegyezéssel kellett tehát erkölcsi példát mutatni, ezzel is tompítván a szomszédok potenciális követeléseit. A nemzetközi szerződések sorát átnézve feltűnik, hogy Európában a területváltozásokat követték az adminisztratív iratok. Az újonnan alakult államok esetében (általában a volt gyarmatok) már ritkábban találkozunk ilyen gyakorlattal. Az ok kézenfekvő: a gyarmati sorból kikerült fiatal országokban a levéltárügy nem volt még megszervezve, az új vezetők valószínűleg nem is voltak tisztában a kérdés súlyával. Másrészt ezek az államok nem is tudhatták volna rákényszeríteni kívánságukat a volt gyarmattartókra, nem voltak egyenlő tárgyaló felek. A gazdaság, közigazgatás stb. folytatásához vagy újjászervezéséhez szükséges volt pótolni a hiányzó, a volt uralkodó ország birtokában levő iratokat. Ennek következtében a régi adminisztratív levéltárak rendkívül gyorsan elöregedtek, történeti levéltárakká alakultak. Ezért mondhatjuk, hogy az igazi, a tényleges nemzetközi levéltári jogviták tulajdonképpen a történeti levéltárakra vonatkoznak. Ugyanis, ha az adminisztratív levéltárra irányuló követelést kielégítik (ez általában gyorsan történik), a jogvita megszűnik, ha a kérdés évekig elhúzódik — ami gyakori eset —, akkor az adminisztratív levéltár adminisztratív jellege megszűnik, és a követelő ország már történeti levéltárat igényel. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy nem kellene-e egy 675