Levéltári Szemle, 29. (1979)

Levéltári Szemle, 29. (1979) 3. szám - Vadász Géza: Fejér vármegye nemességi iratainak gyűjteménye / 523–540. o.

A nemesi iratok egyben a nemesi fundusért folytatott perlekedések, méltatlan verekedések és piszkol ódasok dokumentumai is. A gyűjtemény mindenekelőtt a kisnemesek mindenoldalú rétegvizsgálatára alkalmas. Rekonstruálható belőle az elszegényedett nemes külseje, felfogása, szokásai és gazdasági állapota. Egyik 1780 körüli remek jellemzés szerint: Nagy Gergelyt a falubeliek nemes embernek tartották, ámbár kúriája nem volt, mivel „természetére nézve reá tartós ember volt s nagy pipás". Még azon időben a szegényebb sorsú emberek bundát sem viseltek, „mint jómódú ember czifra bundába a falu körül lévő kertekben pipázgatva őrizgette birkáit", úgyhogy a falubeliek egymás között beszélgették: „Ni a nemes embernek szabad, s nem fél senkitől sem." (621.) De még 1832-ben is pontosan lemérhető, milyen fokú volt a csizmadiává vedlett nemes Pataki János provinciális öntudata. Büszkén hivatkozik „morális nemes characterére", amely nem engedi, hogy eltűrje „a méltatlanul tett mocskolódásokat, mivel azt sem nyolc századokat felyülmúló hazai, sem pedig az emberi nemzettel egyhasi természeti törvényeink meg nem engedik". (679.) A bogárdi elszegényedett nemes külső képét nyújtja 1770-ben a tanúvallatás: „Azon Kis Mihály mindég egy rossz szűrben és egy hervadt kalapban járt és olyan öreg volt, hogy dolgozni nem tudott." (441.) Hogy miként vélekedtek azokról az elszegényedett nemesekről, akik — hogy szabaduljanak az adóteher alól — beszerezték nemesi irományaikat, egy 181 l-es panaszlevél beszél: „Mivelem az új nemes teremtésedet! Olyan a nemességed, mint akit a patzalból kidöntök!" (30.) Igaz, hogy a mészárosnak ez a kijelentése 25 Ft-jába került. Az iratokban sok adat található arra vonatkozólag, hogy maguk az elszegényedett nemesek miként értékelték státuszukat. Balikó Mihály sörédi nemesember és lakatosmester azért kéri az archívumból nemesi szabadságlevelét 1842-ben, „mivel vannak unokáim és egy fiam, nehogy utóbb számkivetésben essenek vélem együtt". (46.) Ezzel szemben a velencei Kiss Istvánnak nem kellett a nemesség: „Jobb szeret ő paraszt emberekkel tartani, mert ahhoz már hozzászokott, mintsem nemes ember lenni, anélkül is el tud ő élni halászottyával, azért hát nem fáradoz Komárom megyébe." (441.) A két véglet között a felfogás rendkívüli színessége figyelhető meg: 102., 132., 441., 207. Megtudjuk, miként őrizték, hol tartották nemesi irományaikat (500., 603.); mi volt az árfolyama az armálisnak, nemesi bizony ságlevélnek (404., 441., 346.); milyen hamisítványok forogtak közkézen, miféle csalók használták ki az egyszerű emberek tudatlanságát arra hivatkozva, hogy ők: ,,Minden jussaikat kikeresik." (57., 511., 603.); és milyen pályák nyíltak az elszegényedett nemesember fiai számára (441.). Rámutatnak irataink a nemesi állapot és vallásszabadság közötti kapcsolatra is (423.). A polgárdiak 1767-ben és 1814-ben egyaránt kizárólag nemes embert hoztak maguknak prédikátori funkcióba, mivel: „Ama Padányi Bíró Márton idejebeli szomorú persecutionalisi időben, amikor templomunkat, parochiális házainkat el akarták venni, nemes ember lévén hathatósan ellentállott mind a tiszt uraknak, mind a hatalmaskodó plébános uraknak. Ama félelmetes időkben, midőn a magok eklézsiájokból a vármegyei tiszt uraknak kommissiója nélkül nem volt szabad csak a szomszéd eklézsiába is kimenni; a mi prédikátorunk abbéli biztába, hogy nemes ember, bátran visitált. Sőt bátorkodott még keresztelni és úrvacsorát kiszolgáltatni is ősiben." 529