Levéltári Szemle, 29. (1979)

Levéltári Szemle, 29. (1979) 3. szám - Székely Vera: Az archontológia művelésének kérdései / 489–497. o.

viselők mely csoportjaira terjesszük ki majd a feldolgozást, a vezető hivatalnokokra vagy a segédhivatalok és számvevőségek tisztviselőire is. Az archontológia művelésének egyik különös ellentmondása, hogy amíg a 18. század közepéig a forrásanyag hiányos volta az akadálya a tiszticímtárak összeállításának, a 19. században már az állam- és közigazgatási apparátus méretei teszik szinte lehetetlenné az anyag teljes feldolgozását. Tapasztalatom szerint az anyaggyűjtést a felhasznált forrásokban található minden személyi adatra ki kell terjeszteni, még akkor is, ha nem kerülnek közvetlen felhasználásra, mert a hivataltörténetet és a család-, tehát már a társadalomtörténetet is érintő vonatkozásaik miatt a munka későbbi szakaszában, más összefüggésekben felhasználhatók lehetnek. Az adatok kritikai összevetését más forrásokkal akkor is el kell végezni, ha teljes és hiteles forrásanyagot dolgozunk fel, mert a tiszticímtárak szerkesztése során minden egyes adat különös fontossággal bír. De ez korántsem elég. A magam részéről minden egyes adatot, a neveket, az évszámokat, a hivatali rangokat és beosztásokat utólag is, tehát már a kész tiszticímtárban még egyszer összevetettem a cédulaanyaggal. Nem kétséges, hogy ez igen sok időt igényel, de elkerülhetetlennek látom, mert a hibalehetőségeknek igen nagy százaléka van egy olyan adattárban, amely kizárólag nevekből, címekből és évszámokból áll. A tévedéseket, elírásokat terjesen kiküszöbölni úgysem lehet, mégis mindent el kell követni ez irányban, mert a hibás adatok % egész munka hitelét aláássák, nem is szólva arról, hogy ha egy tiszticímtár nem tartalmaz megbízható adatokat, nem felel meg annak a célnak, amelynek szolgálatára hivatott. A tiszticímtár szerkesztéséhez tehát csak az adatok forráskritikai, ortográfiai és tárgy szerinti ellenőrzése után tanácsos hozzákezdeni, akkor, amikor már a szerkezet lehetséges formáiról is határoztunk. A szerkezet megválasztása persze nemcsak elhatározás kérdése, sok mindent tekintetbe kell venni, így a korszakot, a forrásokat, a hivatal jellegét és szervezetét, a tisztségviselők számát. A tiszticímtárak szerkesztésének általában két fő iránya van: az időrend vagy az egyes hivatali rangokon belül eltöltött szolgálati évek rendje. Az időrendi szerkezet a tükörkép jellegű, egykorú tiszticímtárak sémájának felel meg, amely évenként ismétlődő szervezeti tagolásban közli a beosztás és a rangsor szerinti adatokat. Ez a szerkesztési mód terjedelmi okok és az állandó ismétlődések miatt csak akkor alkalmazható — elsősorban feudális kori anyagnál —, ha a források hiánya lehetetlenné teszi valamely hivatal vagy intézmény tisztségviselői pályafutásának nyomon követését. A történeti tiszticímtárak, de egy sor egyéb tudományág (a hivataltörténet, az ügyintézés és a tisztviselők története) követelményeinek sokkal inkább megfelel, ha olyan összevont adatsorokat állítunk fel, amelyek a hivatali rangok és ezen belül a tisztségviselők egyes rangfokozatokban eltöltött szolgálati éveinek a rendjére épül. Ez a szerkesztési módszer bonyolultabb, mint az egykorú tiszticímtárak sémája, de több kérdésre ad választ, mert nyomon követi a hivatali élet mozgását, s megvilágítja a tisztviselők pályafutásának egyes mozzanatait. Két kérdésre szeretnék még ezzel kapcsolatban kitérni. Az egyik az egységes szerkesztés elve, amely azt jelenti, hogy egy adott hivatalon belül a szervezeti egységek 493