Levéltári Szemle, 29. (1979)

Levéltári Szemle, 29. (1979) 3. szám - Székely Vera: Az archontológia művelésének kérdései / 489–497. o.

évszázadaiban —, s még így is fennáll a lehetősége annak, hogy megkérdőjelezhetünk jó néhány nevet, rangot vagy beosztást. Persze az átnézett iratanyag mennyisége és az elérhető eredmény fordított aránya abban a mértékben növekszik, ahogy visszafelé haladunk az időben. A 18. század az archontológiai forrásanyag tekintetében is fordulópontot hozott, s itt nemcsak a központi kormányzat kiterjesztésének egyik velejárójáról, a hivatali adminisztráció, az írásbeliség mennyiségi növekedéséről van szó. Változást hozott a 18. század derekán az egykorú vagy utólag készült írásbeli összeállítások feltűnése, s a század második felében azok a sematizmusok, amelyek már az államigazgatás tisztségviselőinek a névsorát is közreadták. De amilyen mértékben tágul a levéltári források köre, voltaképpen ugyanolyan mértékben szorul háttérbe az írásbeli anyag az archontológiai kutatásokban. A nyomtatott forrásanyag: a sematizmusok, a rendszeres periodikák, a kalendáriumokhoz csatolt tiszticímtárak, majd a 19. század utolsó harmadától a Tiszti Cím- és Névtárak jóformán teljes és zárt forrásanyagot biztosítanak a rendkívül munka- és időigényes különféle fondokból álló levéltári anyag feldolgozásával szemben. S itt hivatkoznom kell Ember Győzőre, aki kiváló munkájában a M. kir. Helytartótanács ügyintézésének történetében ugyancsak azt állítja, hogy ,,. .. az iratanyag rendszeres átnézése alól, ami évek munkáját igényelte volna, meggyőződve a felsorolt források megbízhatóságáról, felmenthetőnek éreztem magam". A 18. század második felétől az archontológia forrásbázisát már javarészt nyomtatott források, elsősorban a sematizmusok képezik az állami és társadalmi élet jóformán minden területét feltérképező adatsoraikkal. A levéltári anyag átnézése azonban a 19. és 20. század kutatói számára sem mellőzhető. A nevek helyes írásmódjának vagy az egymást követő években gyakran tapasztalható ellentmondó adatok tisztázásának céljából a 19. század végén s a 20. század elején is a levéltári anyag a perdöntő. Továbbá a névváltoztatásoknál egyéb azonosítási lehetőség hiányában feltétlenül meg kell nézni a Belügyminisztérium illetékes ügyosztályának az iratait. Legyen szabad csak egyetlen példát felhoznom a levéltári kutatás nélkülözhetetlen voltára. Hazai Samu honvédelmi miniszternek 1912-ben a király báróságot adományozott. Az egyik legtöbbet használt genealógiai kiadványban, Gerő József A királyi könyvek c. munkájában az adományozás kelte 1912. december 12., egy archontológiai publikációban viszont 1912. szeptember 9. szerepel. Az utóbbi a helyes időpont, decemberben csak megerősíttetett a korábbi adományozás, de ezt csak a Liber Regiusból tudtam megállapítani. Mindezen tények ellenére a polgári korszakban a levéltári anyag használata szűkebb területre korlátozódik, és körülhatároltabbá válik, mint a feudális kori kutatások esetében. Elsősorban az országos főhatóságok, a minisztériumok kebelbéli és elnöki osztályainak a kinevezésekre, az előléptetésekre és a nyugdíjazásokra, továbbá a fegyelmi eljárásokra vonatkozó iratai, a személyzeti kimutatások, a bérjegyzékek, a minisztertanácsi jegyzőkönyveknek a kinevezéseket, előléptetéseket és felmentéseket tartalmazó pontjai, a Belügyminisztérium névváltoztatási ügyekkel foglalkozó ügyosztályának és a Király személye körüli minisztériumnak a kitüntetésekre és nemességadományozásra vonatkozó iratai, valamint a Liber Regiusok jöhetnek számításba mint az archontológia 491