Levéltári Szemle, 29. (1979)

Levéltári Szemle, 29. (1979) 1–2. szám - FIGYELŐ - Komjáthy Miklós: Finnországban / 349–369. o.

forradalma lényegében megőrzi a régi rend világát, külpolitikai megfontolások alapján, főképp azonban gazdasági okokból csak a finn önkormányzat kiszélesítésére gondoltak, az Oroszországtól való elszakadásra azonban semmiképpen sem. Ám a bolsevikok győzelmének hatására gyökeres fordulat következett be felfogásukban. A finn országgyűlés 1917. december 6-án .kikiáltotta Finnország függetlenségét, amelyet Lenin kormánya még annak az évnek Szilveszter napján elismert. Ezt rövidesen követte az elismerés Svéd-, Német- és Franciaország részéről. Az ország függetlenségének kikiáltása után csakhamar kiderült, hogy a finn közvélemény nem volt egységes az Oroszországból való kiválás megítélésében. A finn szocialista párt, főképpen annak radikális bal szárnya forradalmi átalakulást kívánt Finnországban is. Harcát az orosz bolsevik párttal karöltve kívánta megvívni. 1918. januárjában DélFinnországban és Helsinkiben a baloldali szocialisták magukhoz ragadták a hatalmat. A kormány Vaasa-ba menekült s az ott szervezett, fehér csapatok élére az egykori, cári altábornagyot, Mannerheimet állította. A fehér generális Tamperénél nagy győzelmet aratott a baloldal csapatai felett. Ugyanakkor a német haderő egységei szálltak partra s elfoglalták Helsinkit. A német imperializmus és az orosz bolsevikok által támogatott finn baloldal ellentétei polarizálódásának, amely komolyan fenyegette Finnország függetlenségét, Mannerheim bölcsessége vetett véget. Szembefordult a német császársággal, Franciaországhoz és Angliához fordult támogatásért. 1920-ban békét kötött SzovjetOroszországgal. A Dorpat-i békében (október 14) Finnország függetlensége újabb elismerést nyert s évszázadok során kialakult területéhez megkapta Petsamo környékét, ül. egy folyosón a lapp földön át kijáratot a Jeges Tengerhez. 1919-ben lépett életbe s lényeges változtatások nélkül ma is érvényben van a finn alkotmány, amely a köztársasági államforma keretén belül némi engedményeket tett a monarchikus elvnek. A köztársaság elnöke ui. felelős a külpolitikáért, legfőbb úrként rendelkezik a hadsereggel s joga van feloszlatni a parlamentet. Az államfői méltóság központi jelentősége a második világháború után a több pártra épülő, rövidéletű kormányok alatt, Paasikivi 1946-1956-ig s Kekkonen 1956-tól a mai napig tartó, hosszú elnöksége folyamán nőtt meg s világlott ki igazában. A finn társadalmi, politikai élet a két világháború között ment volt nagyobb megrázkódtatásoktól. A harmincas évek elején, a világgazdasági válság idején mutatkoztak ugyan antiparlamentáris jelenségek, de a finn társadalom, amely szerkezetében közelebb állt a svéd, mint a balti társadalmakhoz, ekkor még útját állta a szélsőséges, nacionalista izgatásnak. (Ezek, mint tudjuk, a balti államokban fasiszta hatalomátvételhez vezettek.) A finn társadalom mélyen gyökerező demokratizmusa a második világháború tragikus eseményei során és azokat követően érlelte meg igazán gyümölcseit. Ma már a finn történetírás is tárgyilagosan elismeri, hogy az 1939. november 30-án kitört, ún. téli háború indítéka a Szovjetuniónak még a cári Oroszországtól örökölt, ,klasszikus" aggodalma volt Leningrád biztonságáért s a Keleti Tengerrel való összeköttetés szabadságáért. A Szovjetunió méltán tartott attól, ismerte el ez a politikusán bölcs, mérsékelt, finn felfogás, hogy Finnország bázisul szolgálhat Németországnak, mint szolgált az első világháború végén, a szovjet területek elleni támadásra. Ezért a szovjet kormány 356