Levéltári Szemle, 29. (1979)

Levéltári Szemle, 29. (1979) 1–2. szám - Heiszler Vilmos: A fényképek közgyűjteményi kezelésének kérdései: a fénykép mint történeti forrás / 201–213. o.

teszi a gépi nyilvántartási és feltárási rendszer bevezetésének megfontolását. Az eddig elmondottakból minden bizonnyal kitűnt, hogy a fényképek közgyűjteményi feldolgozására a szerző elsősorban a könyvtári és dokumentációs munka során kialakult eljárásokat ajánlja. Ez korántsem jelenti azt, hogy a fényképek gyűjtésénél csak könyvtári jellegű intézményre gondol. Ellenkezőleg: nem a gyűjtést akarja ilyen jellegű intézmény kezére bízni (hiszen ilyen jellegű megbízatást senkitől nem is kapott), hanem a különböző jellegű dokumentumok feldolgozásában legmesszebb jutott tudományág — vagy technika, kinek hogy tetszik - eredményeit ajánlja a levéltárosok, muzeológusok megfontolására is. A feladat ugyanis könyvtárban, levéltárban, múzeumban egyaránt közös: valamilyen szempontból értékes dokumentumok gyűjtése, megőrzése, nyilvántartása és feltárása. A különböző feldolgozási technikák megvannak, a történeti gyűjteményekben dolgozó szakemberek fő feladata véleményem szerint nem az, hogy újból végigjárják azt az utat, melyet a könyvtári és dokumentációs gyakorlat már végigjárt, s egymástól különböző, esetleg már réges-rég elavult rendszereket találjanak fel, nagy és tiszteletre méltó erőfeszítések során, hanem a maguk sajátos, történeti szempontjait figyelembe véve próbálják meg alkalmazni a már meglévő, fejlettebb eljárásokat. Divatos kifejezéssel élve: meg kell próbálkozni a különböző közgyűjtemények integrálásával. Nekünk, közgyűjteményi dolgozóknak — s vezetőinknek — is meg kell tanulnunk rendszerben gondolkodni, s a különböző szintű és minőségű rendszerek vagy inkább csak gyakorlatok puszta egymásmellettisége helyett egymáshoz csatlakoztatható alrendszerek kidolgozására kell törekednünk. Mindez nem megy máról holnapra: nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az integráció csak magasan fejlett egységek között képzelhető el, vagyis a gyűjteményekben őrzött anyagok feldolgozási szintjének nagyjából meg kell egyezniök. Végezetül néhány szót a konkrétumokról: hogy képzelhetőek el a magyarországi fotogyűjtés szervezeti keretei? A fénykép speciális jellege, a feldolgozásához szükséges technikai bázis miatt elvileg önálló közgyűjteményi egységet igényelhet: elképzelhető egy önálló központi fotóarchívum. Esetleg csatlakoztatni lehet más egységekhez is: ha a rokon forrásfajtákat nézzük, elképzelhető egy közös, valamennyi védelmet érdemlő képes dokumentumfajtát (grafika, festmény, fénykép, esetleg film) gyűjtő intézmény is. Megközelíthetjük a kérdést úgy is, hogy a fényképet a modern dokumentumfajtákhoz soroljuk, a filmmel és a hangfelvételekkel együtt, s egy ilyen fono-foto-filmdokumentumokat gyűjtő archívum létrehozását javasoljuk. Mindez merőben akadémikus jellegű eszmefuttatás lehet csupán, a jelenlegi körülmények között nem gondolhatunk egy ilyen, feltehetően komoly költségkihatással járó új intézmény létrehozására. A magyarországi fejlődés úgy hozta, hogy a múzeumok foglalkoznak legtöbbet fényképek gyűjtésével. A gazdaságosság — minden oldalú, nemcsak pénzügyi, hanem tudományos kapacitást is figyelembe vevő — szempontja azt sugallja, hogy a legkomolyabb történeti fotogyűjteményre, a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Fotogyűjteményére lehetne alapozni az általános történeti szempontú fotogyűjtést (a szak-, és földrajzi szempontból szűkebben körülhatárolt gyűjtemények meghagyásával). Ebből logikusan következik, hogy a magyar levéltárügynek nem ajánljuk 211