Levéltári Szemle, 29. (1979)

Levéltári Szemle, 29. (1979) 1–2. szám - Heiszler Vilmos: A fényképek közgyűjteményi kezelésének kérdései: a fénykép mint történeti forrás / 201–213. o.

A Kodak-cég találmányával, a gyorsan exponáló, egyszerűen kezelhető, kis térfogatú fényképezőgéppel pedig az amatőrfényképezők tábora alakulhatott ki. A megrendelésre dolgozó hivatásos fényképészmesterek s az amatőrök között is - a fototechnika fejlődésével párhuzamosan — egyre erősödött az igény a fényképezés művészetté fejlesztésére. Ez előbb a festészet utánzásában jelentkezett (színezés, guminyomás alkalmazása), majd a század 10-es éveiben a fotográfiai szecesszió fordulatával a fényképezés kialakítja önálló művészi formanyelvét. Meg kell említenünk a kifejezetten dokumentatív célokra irányuló, valamilyen állami vagy társadalmi szerv által szervezett fotózási tevékenységet. (Építészet, városrendezés, földmérés — ilyen irányú híres gyűjteményt hozott létre a porosz királyi Messbildanstalt Berlinben.)

8 Az első világháború idején szinte valamennyi hadviselő fél szervezett különböző katonai fényképező- és filmközpontokat, dokumentációs és propaganda célokra. Itt már olyan mennyiségű és értékű anyag gyűlt össze, mely felvetette a gyűjtemények szervezésének szükségességét. A gyűjteményi feldolgozás kérdéseinek tárgyalása előtt még néhány szót röviden az egyes fényképfajták forrásértékéről. Az előbb felvázoltuk, hol keletkezhettek fotográfiák: megrendelésre dolgozó hivatásos fényképészeknél, később fényképészeti vállalatoknál, fotóriportereknél, majd hírügynökségeknél, állami intézményeknél, fotóművészeknél, végül amatőröknél. Ezek azok a területek, ahol a történetírás számára is értékes anyagok keletkezhetnek. A képek általános forrásértékét, az általuk közvetíthető információkat már említettük. Vizsgáljuk most meg konkrétan a fénykép forrásértékét. Első szempont — mint az írásos dokumentumok esetében is — a hitelesség. Miután olyan dokumentumfajtával van dolgunk, melyről — a technikai lehetőségek szabta határokon belül — tetszés szerinti, az eredetivel megegyező másolatot készíthetünk — a kérdés bonyolultabb, mint gondolnánk. Hitelesnek, eredetinek tarthatunk-e egy, a múlt században keletkezett üvegnegatívról ma készített pozitív papírképet? Hiszen az ábrázolt személyről visszaverődő fénysugarakat már a múlt században felfogta a fotográfus, rögzítette az üvegnegatívon, ma csupán az elkészült negatív sokszorosítása történik, vagyis azon jelek láthatóvá tétele, melyek rögzítése már a múlt században megtörtént. Viszont csak a pozitív kép elkészültével válik teljessé, számunkra értékelhetővé a dokumentum. Végeredményben mindenképpen hitelesnek, eredeti dokumentumnak kell elfogadnunk a múlt századi negatívról most készített pozitív képet, hiszen az ábrázolt személyre vonatkozó tartalmi információink ugyanolyan értékűek — esetleg a mai fejlettebb technikai eljárások miatt jobbak is — mint egy múlt századi papírpozitív által nyújtottak. Csupán hangulati, esztétikai elemektől esik el a szemlélő — mint amilyen pl. a sárgás színű kartonokra ragasztott barnás árnyalatú képek hatása —, továbbá elsősorban a fototörténészek számára érdekes jegyektől (a képek alján vagy verzóján feltüntetett cégjelzés, a papír anyaga stb.). Hitelesnek fogadhatjuk el tehát az eredeti negatívokon s a korabeli pozitívokon kívül az eredeti negatívról később készített levonatot is. Információs érték szempontjából — amenynyiben jó a technikai kivitel — nem emelhetünk kifogást a pozitív képről reprodukciós negatív, ún. dupnegatív közbeiktatásával készített reprodukcióval, az ún. dup-pozitíwal 203