Levéltári Szemle, 28. (1978)

Levéltári Szemle, 28. (1978) 3. szám - IRODALOM - Leblancné Kelemen Mária: Botka János: Egy tiszazugi falu Csépa története. Levéltári füzetek. Szolnok, 1977. / 730–732. o.

1973. Szerk. Szendrey István, Mezőberény története. Mezőberény 1973. Szerk. Szabó Ferenc, Hajdúhadház múltja és jelene. Gyula 1972. Szerk. Komoróczy György, Polgár története. Polgár 1974. Szerk. Bencsik János, Gyomai tanulmányok. Gyoma 1977. Szerk. Szabó Ferenc, Balassagyarmat története. Balassagyarmat 1977. Főszerk. Balogh Sándor és még folytathatnánk a sort. (Ez természetes is, hiszen nem érthet minden történész, kutató egyformán az őskorhoz, a legújabbkorhoz, vagy netalán még gazdaság- és településföldrajzhoz is. Bár a kötet egyik lektora, a disszertáció bírálója dr. Szántó Imre egyetemi tanár egyetértett a szerző ezen elképzelésével, nem tudjuk, van-e jogunk ezek után kritikával illetni a szerző témaválasztását?! A szerző maga írja a kötet előszavában „Csépa XVIII-XIX. századi életére vonatkozó legfontosabb dokumentumok elpusztultak, ... a XIX. század végétől a felszabadulásig terjedő időszak Csépára vonatkozó anyaga hiányzik". Ezek az objektív nehézségek eleve kínálták volna a szerencsésebb megoldást. A forrásokkal dokumentálható egy-két történelmi kor részletes bemutatása a vonatkozó szakirodalom felhasználásával, a többi történelmi kornak pedig olyan mértékű érintése, amilyen mértékben az az összefüggések meglátása, megláttatása szempontjából szükséges, egyenletesebb színvonalú disszertációt eredményezett volna. Nézzünk körül helytörténeti irodalmunkban; találunk példát az ilyen jellegű megoldásokra! így valóban nem volt a szerzőnek más választása, minthogy a hiányzó alapforrások helyett a szegényes kiegészítő forrásanyagot használja, aminek következtében kisebb részesemények is olyan fontos súlyt kaptak, mint a fontosabbak. Nem volt tehát kellő lehetősége a szerzőnek a szelektálásra. Botka János írja a kötet előszavában: „A forrásanyag feldolgozása főként Szántó Imre A helytörténeti kutatások elméleti és módszertani kérdései (Bp. 1968) című módszertani útmutatója és Eperjessy Kálmán: A magyar falu története (Bp. 1966) című munkája segítségével végeztük el. Tudjuk, ebben a vonatkozásban is jócskán akadnak hiányosságok." Csak egyetérthetünk a szerző megállapításával: A jelzett munkák felhasználása csak nyomokban valósult meg. Csépa felszínének kialakulásától érintőlegesen 1970-ig terjedő kort négy nagy fejezetben tekinti át a szerző. Ezek: I. Bevezető, II. Csépa a feudalizmusban, III. A kapitalizmus kora, IV. Csépa fejlődésének iránya 1945 után. A Bevezetésben tulajdonképpen a földrajzi vonatkozásokat, a terület őskorát, népvándorlás-, és Árpád-kori történetét tárgyalja a szerző jó térképek segítségével. A II. nagy szerkezeti egységből megtudjuk, hogy a település első írásos említése a garamszentbenedeki apátság sági birtokával kapcsolatos per anyagában maradt ránk 1406-ból („Chepha"), de feltehető, hogy mint lakott terület már korábban keletkezett. Valószínű, „hogy a község nevét a Csépa családtól, mint birtokostól nyerte. Hogy mikor, hogyan került a terület a Csépák kezére, nem tudjuk." A falu mai határának keleti fele a Csépa családé volt, a nyugati fele a később Pókaháza néven emlegetett falucska. Erről 1423-ból maradt fenn az első adat. Olvashatunk a Csépa név eredetéről, jelentéséről, az Alsó-Tiszazug birtokviszonyaiban létrejött változásokról, Csépa és a környező falvak birtokosairól, Csépa hódoltság alatti helyzetéről, többszöri elpusztulásáról (1566-ban került a Tiszazug is török kézre), aminek következménye volt a lakosság elmenekülése. Átmeneti fejlődés, stagnálás, visszaesés, a 731