Levéltári Szemle, 28. (1978)

Levéltári Szemle, 28. (1978) 3. szám - Révész Tamás Mihály: A dualista állam sajtórendészete, 1867–1875 / 557–590. o.

A sajtótörvény biztosítékszabályai szabadelvűségre nem valló rendelkezéseit nemcsak a parlamenti ülésteremben marasztalták el, de a korabeli sajtó is hangosan támadta a kauciókötelezettséget. A dualista korszak sajtótörténete első tíz esztendejének tapasztalatai azonban arra hajlítják a historikust, hogy a törvényben megkívánt biztosítéknak, mint a sajtószabadságot korlátozó eszköznek a történeti irodalomban hangsúlyozottnál kisebb jelentőséget tulajdonítson. A negyvennyolcas sajtójog által előírt összeg előteremtése ugyanis általában nem okozott olyan súlyos nehézséget a lapszerkesztők, kiadók számára, mint azt a külső szemlélő feltételezhetné. Utaltunk már arra

114

, hogy a kiegyezés után a lapalapítások általában távolról sem egyéni elhatározáson s kezdeményezésen alapultak, hanem a születő orgánumok mögött csaknem mindig ott állt az általuk képviselt réteg, vagy csoport, mely a biztosíték ötezer vagy tízezer forintjának előteremtésétől sem vonakodott. Valójában azok az orgánumok voltak a fehér hollók, melyek támogatók, mecénások híján léptek a magyar hírlapirodalom porondjára, s amelyekre éppen a tőkehiány vetett laszszót. Ezek egyike-másika — lévén ellenzéki orgánum — a kormányzat, vagy az igazságszolgáltatás szűrőjén akadt fenn, néhányan azonban maguk vonták le fizetésképtelenségük konzekvenciáit, s álltak el sajtóvállalkozásuk fenntartásától, megint mások a lapbeszüntetés helyett éppen csak a politikai tárgyú cikkek közlésétől tekintettek el,

115 vagy választották a napilapból hetilappá degradálódás kiútját.

116 Ám hangsúlyozzuk, hogy a kormány hivatali apparátusának sajtórendészeti tevékenysége nem a félelem légkörét teremtette meg a magyar sajtó viszony ok terén. Még a biztosítékszabálytalanság miatt eljárás alá vont lapok hasábjain való böngészés is arról győz meg, hogy a biztosítékhiánnyal küszködő lapok sajtókihágásuk ellenére nyugodtan jelentették meg újabb és újabb számaikat. S ez nem is lehetett másként, hiszen — a hazai lapok fölötti közigazgatási ellenőrködés mérlegének megvonásakor, ismételten szükséges kiemelni - a magyarországi nyomdákból kikerült sajtótermékek fölötti rendőrködéstől, a velük szemben alkalmazható, pusztán adminisztratív intézkedésektől a helyi és a központi igazgatási szerveknek el kellett tekinteniük. A negyvennyolcas sajtójog restitutiója — a korábbi rendszerrel való szakításként — az igazgatási szerveket a hírlapok felügyeletében valójában jogi eszköz, szankció nélkül hagyta. Ez alól ugyan a kauciószabályok megsértése miatt alkalmazható szankciók némileg kivételt képeztek, ám láttuk, hogy ezek esetenkénti csatasorba állítása a sajtószabadság megvalósulásán vajmi kis sebet ejtettek, inkább csak egy-egy kisebb ellenzéki vagy nemzetiségi orgánum láthatta kárát a kaució nélküli politizálásnak. A Szini Károly és Táncsics Mihály ellen lefolytatott bírói sajtókihágási eljárás nyilvánvalóan nem adhat elég alapot a sajtószabadság kiegyezés utáni érvényesülésének megkérdőjelezéséhez. E két eset csupán azt jelzi, hogy a biztosítékelőírások adott esetben — tömeges előfordulás mellett — jó ürügyet, s megfelelő eszközt jelenthettek volna a tőkeszegény ellenzéki lapok elleni harchoz, a kellemetlen hírlapi ellenfél megfegyelmezéséhez. De amennyire liberális, s elnéző volt a magyar hivatalos politika hazai lapok fölötti sajtófelügyeleti és rendészeti tevékenysége, olyan céltudatos, s pragmatikus volt fellépésük az ország határain bebocsátást kérő, a magyar kormány álláspontját nem tisztelő, vagy a dualista berendezkedést támadó orgánumok ellen. A továbbiakban arra vállalkozunk, hogy a minisztérium külföldi lapokkal szemben folytatott politikájának krónikáját összeállítsuk. 568