Levéltári Szemle, 28. (1978)

Levéltári Szemle, 28. (1978) 2. szám - ADATTÁR - Pecze Ferenc: A hazai agrárfelsőoktatás hálózatának kialakulása 2. / 367–398. o.

azokra a pilléreire támaszkodhattak, amelyek a történelmi megrázkódtatást átvészelték. A szakoktatás fejlesztését újonnan fellépő társadalmi-művelődési igények szintén serkentették. Az agrártanintézetek arányosabb országos területi megoszlását is el kellett érni. Emellett a tudományok differenciálódása egyre változatosabb szaktanintézeti hálózat kialakítását indokolta. A fentebbiek szemléltették, hogy az agrárszakképzés nemzetközi tapasztalatokat kínáló modelljei is fokozatosan gazdagodtak. Az illetékes szaktárca több intézkedést foganatosított, hogy a rokonintézetek hazai és külföldi helyzetképét reálisan felmérje. Az újonnan szerveződő földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium megbízásából elaborátumok és javaslatok készültek. Közben Zlamál Vilmos, Tormay Béla, Entz Ferenc, Sporzon Pál, Czakó Kálmán és mások bel-, Ül. külföldi tanulmányutakon, nemzetközi szaktanácskozásokon vettek részt. (91) A megvalósításra érett kezdeményezések indokául értékes tapasztalatokat sorakoztattak fel. Mégis a józan előrelátás egyes maradi irányítók patópálos közönyével találkozott. Haladásellenes osztálykorlátokkal és bürokrata csoport- vagy pusztán önérdekű mesterséges akadályoztatásokkal is számolni kellett. A jobb ügyért síkraszálló tudósok-oktatók, miként korábban Tessedik Sámuel, ahogyan napjainkban Bencsik István és Tóth Lajos szemléletesen írja: „az irigyek és ellenségek gáncsoskodásának" árnyékában még mindig áldozatot kényszerültek vállalni. Fentebb láttuk, hogy az önkényuralom alatt az agrárkutatásokat az országos legfőbb tudományos testület sem tudta felkarolni, a kiegyezések utáni években pedig nem is akarta. Ebben az időszakban az Akadémia vezetése, a reformkori példás erőfeszítésekkel szemben, a szakterület érdemi támogatásától elzárkózott. Mindezt tetézte, hogy az agrártudományok eredményeinek intézményes minősítése iránti érdeklődése észrevehetően alábbhagyott. (92) A magyar agrárszakképzés szerény anyagi megalapozással indult tudományos-pedagógiai eszközei és szervezeti keretei a polgári forradalomig fokozatosan gyarapodtak. Ennek az emelkedő trendnek legfőbb korlátját akkor a feudális viszonyok képezték. A soron következő neoabszolutizmus idején a szakoktatás a részleges menlevelet a rendi kötöttségek oldódásának és részben egyik-másik tanintézet (magyaróvári, Selmecbányái) földrajzilag osztrák összbirodalmi központú fekvésének köszönhette. Jóllehet az agrárfelsőoktatás bécsi alternatív alapítás-szervezési koncepciója — amint korábban kimutattam - a magyarországi fejlődésnek kívülről gátakat is szabott. A hazai szakképzés az önkényuralom alatt mind abszolút, mind relatív mértékkel alacsonyabb szintre süllyedt, mint amit a reformkorban már elért volt. Ez a következtetés a tanintézetek mennyiségi és minőségi mutatóira egyaránt vonatkozik. De a jelzett hátrányok az osztrák—magyarhorvát kiegyezések révén néhány év alatt (1869-ig) többnyire elhárultak. Az agrárfelsőoktatás haladásához egészében jól használható szaktudományi, valamint szervezeti alapokat sikerült stabilizálni és a következő nemzedékek javára átörökíteni. A kiegyezésekkel agrárfelsőoktatásunk folytatólagos előrelépésének az előbbi szakaszokénál kétségtelenül szabadabb útja nyílott. Ugyanakkor a feudális maradványok és a MR