Levéltári Szemle, 28. (1978)

Levéltári Szemle, 28. (1978) 1. szám - Hajdu Lajos: A tanügyi igazgatás megszervezése és működésének első 15 éve Magyarországon, 1776–1790 / 23–30. o.

feladatok nagysága és az ezek végrehajtására hivatott szervezet létszáma és működési keretei közt feszülő, kiáltó ellentmondás - amit tovább fokozott, hogy a tanulmányi kerületek főigazgatói más fontos állami tisztségben is tevékenykedtek, így oktatásszervező tevékenységet alig tudtak kifejteni a gondjaikra bízott kerületben. Sőt előfordult, hogy egy főigazgató nem egy, de két tanulmányi kerületben is betöltötte ugyanezt a funkciót. Gr. Károlyi Antal pl. egyidejűleg volt az ungvári és a nagyváradi tankerület főigazgatója, de amikor a Temesi Bánság megyéit visszacsatolták Magyarországhoz (1779-ben), az ő feladata lett e terület iskoláinak felügyelete is, így „tanügyi birodalma" határai északon a vereckei szorosnál, délen az Aldunánál húzódtak. Ugyancsak egy főigazgatója volt a győri és a pécsi tankerületnek: gr. Niczky Kristóf, a magyarországi felvilágosult mágnások közül az egyik legfelkészültebb, legszínesebb személyiség - ebben az időszakban a Hétszemélyes Tábla bírája, Szerem megye főispánja és a Temesi Bánság visszacsatolását előkészítő királyi biztos. Az ő működési területe Bécs elővárosaitól a Tisza és Duna összefolyásáig terjedt. Ilyen hatalmas, országrésznyi területen még az a kiváló felkészültségű, jó vezetői tulajdonságokkal rendelkező főigazgató sem lett volna képes megbirkózni a feladatokkal, akinek egyéb feladata sincs, mint a királyi akadémiák, főgimzániumok, gimnáziumok, mintaiskolák és egyéb oktatási intézmények létrehozása, tevékenységük feltételeinek biztosítása. A kerületi főigazgatók viszont - az első időszakban - valamennyien elsősorban más funkcióban tevékenykedtek. A tankerületek egyetlen „főhivatású" tisztviselői 200 évvel ezelőtt a népiskolai felügyelők voltak: valamenynyien kitűnő felkészültségű és a népoktatás jelentőségét minden részletében és hatásában ismerő személyek, kanonokok - elsősorban az ő munkásságuk „eredményei" tükrözték a tanügyi igazgatási szervezet kiépítésének hiányosságait. Nekik kellett ugyanis tankerületük többezer településén biztosítani a helyi iskolafelügyelők és a pedagógusok közötti egyetértést; tanulmányozni az új oktatási módszerre való rátérés eredményeit, gondjait, a tanulmányi, tanítási fegyelem helyzetét. De ellenőrizniök kellett azt is, hogy „az iskolamesterek nem szűkölködnek-e az életük fenntartásához szükséges javakban", előírás volt a népiskolai felügyelő számára, hogy kétévenként legalább egyszer látogassa meg kerülete többszáz elemi (nép) iskoláját és „orvosolja a panaszokat, simítsa el a nézeteltéréseket". Legtöbb energiát azonban az új népiskolák létrehozására irányuló erőfeszítés követelte meg tőlük: a tudományos irodalomból is ismert, (2) hogy Pál Gáspár kanonok (a pozsonyi tankerület népiskolai felügyelője) hosszú éveken át milyen sziszifuszi erőkifejtésre kényszerült az új elemi iskolák megszervezéséért küzdve, munkája azonban - elsősorban a nemesi megyék közömbössége miatt - nagyon kevés gyümölcsöt termett. Az ő panaszainak és megállapításainak jogosságát számos más levéltári adat támasztja alá, egyebek közt Skerlecz Miklós (zágrábi tankerületi főigazgató, a Horvát Tanács, majd a Helytartótanács oszlopa, tanácsosa) egy 1779-es jelentése is. Skerlecz 1779-ben „nyári szabadságát" használta fel arra, hogy mintegy 30 horvátországi és szlavóniai városi-falusi iskolában végrehajtsa főigazgatói ellenőrzését. Útja során elsősorban azt vizsgálta, hogy van-e tanításra alkalmas iskolaépület; milyen a tanító felkészültsége, valamint munkájának erkölcsi és anyagi megbecsültsége; a helyi elöljáróság mennyire segíti a közoktatási célok végrehajtását; milyen a tanulók felkészültsége és előmenetele stb.... Jelentése szerint útja során általában sanyarú állapotokat talált: még szabad királyi városban (Várasd) is előfordult, hogy tanításra alkalmatlan épületben folyt a fiatalok oktatása; itt a magisztrátus és az iskolamester gyűlölködése miatt, másutt (Pozsega) egyéb okból évekig nem kapta meg járandóságát a pedagógus. Ugyancsak általános tapasztalatként fogalmazta meg Skerlecz, hogy az elöljáróságok nem adják meg a szükséges támogatást a tankötelezettség végrehajtásához, ezért javasolja: helytartótanácsi rendeletben kellene előírni, hogy az elöljáróság mindenütt írja össze szeptember elején a tanköteles korba lépő gyermekeket, a listát adja át az iskolamesternek, az iskolakerülő fiatalok szüleit pedig „mérsékelt fenyítéssel" ösztönözze a királynői utasítás megtartására, gyermekeik iskolába küldésére. Több helyütt (pl. Kuttyevón) tapasztalta Skerlecz, hogy az épület tanításra kiválóan alkalmas, iskolamester is akadt, tanítvány azonban egy sem, amit azért nem kifogásolt az ellenőrző főtisztviselő, mert tapasztalatai szerint a tanító még írni, olvasni is alig tud. Néhány településen viszont mindent a legnagyobb rendben talált, „ezen iskolákban — írja jelentésében (3) - nagy örömmel hajtottam végre a vizitációt". Ellenőrző útjának azonban az általános tanulságok levonása adta legnagyobb értékét, az olyan negatív tapasztalatok megfogalmazása, amelyek megszüntetése nélkül lehetetlen a feladatok maradéktalan végrehajtása. Közülük talán a legfontosabb: a megyék támogatása nélkül nagyon nehéz (vagy éppenséggel lehetetlen) végrehajtani a Ratio Educationis-ban előírt feladatokat. Pozitív példát is talált Skerlecz Miklós Szerem megyében, ahol a főispán (gr. Niczky Kristóf) utasítására a megyei ügyész, Paksi János látta el a falusi iskolák felügyeletét és következetes munkája eredményeképpen egyetlen év alatt 11-el gyarapodott az elemi (triviális, azaz hármas — olvasási, írási, számolási - alapismereteket nyújtó) iskolák száma. Skerlecz megítélése szerint minden megyében iskolafelügyelői megbízást kellene adni egy-egy rátermett személynek, munkáját a megyei pénztárból fizetett tiszteletdíjjal lehetne honorálni - ez alapfeltétele a munka eredményességének. A nagybirtokosok ígéretének beváltatása vagy a települési viszonyok kedvezőtlenségének (tanyák, szétszórt - nem rendezett — települések) ellensúlyozása ugyanis megköveteli a helyszíni munkát: a távolból végzett „levelezoírányítás" és a mindössze 2-3 évenként visszatérd ellenőrzés nem hozhat tartós sikereket ott, ahol állandó tevékenység igényeltetik. A másik tapasztalat, amelyet ellenőrző útján lépten nyomon érzékel Skerlecz - a katolikus egyház vezetőinek 24