Levéltári Szemle, 27. (1977)
Levéltári Szemle, 27. (1977) 3. szám - Hajdu Lajos: Írás, könyv, értelmiség: gondolatok Jakó Zsigmond tanulmánykötetéről / 435–448. o.
koncepció és a módszer mindig ugyanaz, Jakó valamennyi tanulmányában a kutatott kérdés a modern értelemben vett Írástörténet, amely magában foglalja a komplex oklevéltant, az irás gyakorlati funkciónak (funkcióváltásainak), a könyvírás és könyvtárügy valamint levéltárügy történelmi "mozgásának" vizsgálatát; az írástudók társadalmi helyzetének mérlegretételét és még sok egyebet. A kötet minden munkája ennek az egységes irástörténeti koncepciónak az igazolása. Teljes mértékben egyet kell érteni a szerzővel, amikor harcol a paleográfia ortodox értelmezése (az uj tudományos koncepciók lebecsülése) ellen: amit ő müvei, az valóban nem a régi értelemben vett, csupán praktikus-technikai ismereteket nyújtó diszciplína alkalmazása az egyes kutatott témákra, hanem írástörténet - a szó Jakó által vallott, korszerű értelmében. Ha az eddigiekben a szerző tudományos és tanítómesteri hitvallásának és dialektikus szemléletének jellemzőit mutattuk be, most elsősorban arra hívjuk fel az olvasó figyelmét, hogy ez a korszerű irástörténeti felfogás érvényesül Jakó valamennyi tanulmányában, akár a hatodfél századdal korábban élt értelmiségiek életpályáját - vagy annak egyes elemeit - mutatja be ("Rődi Cseh István, az anyanyelvű írásbeliség e gyik erdélyi úttörője"), akár a levéltárépítés és -védelem, vagy a könyvtártörténet valamely kérdését boncolgatja. A kötet első ("írástudás - íráshasználat - értelmiségi fejlődés" cimü) fejezetébe felvett négy tanulmány magyar nyelvű folyóiratokban jelent meg első közlésként (a legkorábbi éppen 30 éve), így a magyar tudományos közvélemény ismeri ezek megállapításait, a szakemberek - legutóbb Bőnis György a jogtudő értelmiség kialakulásáról irt monográfiájában - sokszor fel is használták ezek tudományos eredményeit. Ennek ellenére — újraolvasva e munkákat - az olvasó előtt most valahogy jobban kirajzolódnak a fejlődés vonulatai, töréspontjai, megkapöbbnak tUnnek a fejtegetések és a négy munkában a történeti igazság különböző oldalait bemutatva, Jakó talán jobban felerősiti a tanulságokat is. Az erdélyi értelmiség kialakulásáról írott tanulmányban például újra élvezzük a világos fogalom-meghatározásokat (egyebek között azt, hogy a történész számára ki az értelmiségi), a laicizálódás folyamatának nyomon követése során most valahogy jobban szembetűnő a betű hóditó utjának, a világi értelmiség kialakulásának számos kérdése. Jakó mesterien megrajzolja azt a hatalmas fejlődési ivet, amelynek megtétele során a tudás néhány (magasabb beosztásban levő) egyházi vezető monopóliumából mind több — és egyre "alacsonyabb" társadalmi helyzetű ember kincsévé vált. E tanulmányok elolvasása után az olvasó számára nemcsak az tűnik világosabbnek, hogy a klasszikus műveltség miképpen vált anyanyelvűvé, de az is, hogy milyen gazdasági-társadalmi szükségletek szülték meg a művelődés demokratizálását, azt, hogy az írástudás behatolt a társadalom dolgozó osztályainak mindennapi életébe is. Ez a fejlődés nem Volt töretlen, a robbanásszerű fellendüléseket (pl. a reformáció térhódítását Összes társadalmi és kulturális következményeivel) váltogatták a visszaesések periódusai, amikor a már meghaladottnak tűnő régi újra erőre kapott és "megfertőzte" a már más irányba indult alsóbb társadalmi rétegeket is. E fejezet értékes tanulmányai közül recenzens szivéhez "Az erdélyi vajdasági kancellária szervezete a XVI. század elején" cimü — először 1947-ben megjelent munka áll a legközelebb, elsősorban azért, mert ebben tükröződnek leginkább — megítélésem szerint — jakó Zsigmond alkotói kvalitásai. Ahogyan végigvezeti az olvasót a korabeli ügyintézés és hivataltörténet valamennyi lényeges mozzanatán, ahogyan bemutatja: a rendi társadalom (objektív) szükségletei mellett milyen szerepet játszottak a szubjektív tényezők (Zápolya János politikai érdeke és egyéni hiúsága) a korsze447
