Levéltári Szemle, 26. (1976)

Levéltári Szemle, 26. (1976) 1. szám - Izsák Lajos: Az Új Magyar Központi Levéltár forráskiadvány-sorozata / 15–22. o.

Véleményünk szerint ezért egy ilyen forráskiadványnál szükséges lenne az olvasó bővebb tájékoztatása, pontosabban egy olyan tudományos tájékoztató megirása és a kötetben való megjelentetése, amely nyilván elsődleges feladatának a közölt iratok jobb megértését tekintené, de egyúttal részletesebben foglalkozna a korszak azon kérdéseinek és problémáinak a bemutatásával is, amelyekre egy-egy kötet vállalkozik. Tesszük ezt a megjegyzést annak tudatában is, hogy a fentebbiek elmaradásáért a szőbanforgő kötet összeállitői nem hibáztathatok, viszont sorozatról van sző, ez a probléma a később megjelenő köteteknél könnyen kiküszöbölhető. Egy másik, a későbbiekben esetleg az egész sorozatot érintő kérdés a dokumentumok után közölt kiegészítések, kommentárok, illetve jelen esetben a több helyen előforduló "szakirodalmi tájékoztató" problémája. Amig az iratok egészével kapcsolatos észrevételek, kiegészítések és megjegyzések szoros tartozékai egy ilyen forráskiadványnak, ugyanakkor megfelelő eligazítást is nyújtanak az olvasó számára, addig a "szakirodalmi tájékoztató" esetében számolni kell azzal, hogy a kiadás sajátos helyzete következtében nem lehet mindig a legújabb kutatási eredményekre hivatkozni. Ezért a továbbiakban megfontolandó, hogy tartalmas jegyzetek mellett kell-e ilyen jellegű tájékoztató. A "Dokumentumok a magyar szénbányászat történetéből 1945-1949" c. forráskiadvány első 60 irata a szénbányák helyzetét a felszabadulástól az állami kezelésbevételig, pontosabban 1945. január elejétől december végéig terjedő időszakban mutatja be. Magyarországon a háború során csaknem minden bánya károsodott, de a termelés beindulásának nem volt akadálya. A magyar bányamunkásság történelmi érdeme, hogy a német és nyilas kiürítési rendelkezéseket megtagadva helyükön maradtak és így lehetővé tették a bányák felszabadulás utáni gyors üzembe helyezését. A bányászok legjobbjai a németellenes harcból, a nemzeti ellenállásból is aktivan kivették részüket. Ennek során a felszabadulás előtti hónapokban fegyveres ellenállás bontakozott ki a sári sápi bányászok körében Zgyerka János vezetésével. Fegyveres csoportok alakultak az északi bánya- és iparvidéken, a nógrádi szénmedencében is. A karancslejtősi bányászok 1944 novemberében a kommunisták, baloldali munkások vezetésével — közel 300-an — megtagadták az engedelmességet és a korábban szerzett fegyverekkel levonultak a bányába,majd megkísérelték a kitörést. Bandur Gyula vezetésével Ragyolcon jött létre a szénmedence másik csoportja. A partizánok fegyverrel felszerelve a Monosza-hegyre vonultak és bunkereket készítettek, hogy a bevonulást megtagadó bányászokat, szökött katonákat elrejtsék és védelmezzék. A csoport december közepén csatlakozott Nógrádi Sándor partizánegységéhez. A fentebb említettek mellett, a behívást megtagadó bányászok, gyári munkások kisebb-nagyobb csoportjai vonultak a környező erdőségekbe. Egy részük akkor kapcsolódott be a fegyveres ellenállásba, amikor Nógrádi Sándor partizánegysége megérkezett erre a vidékre. 1944 végén a Mecsekben, Pécs környékén is több partizáncsoport tevékenykedett, sőt erről a vidékről számos antifasiszta — köztük bányászok — csatlakozott a jugoszláviai partizánokhoz. A partizáncsoportok működése nagyban hozzájárult Pécs harc nélküli felszabadításához is. A felszabadulás után közvetlenül a helyükön maradt bányászok együttműködve a katonai parancsnokokkal, többnyire élelem és fizetés nélkül láttak hozzá a helyreállításhoz, a termelés megindulásához. Nehezítette azonban a beindulást az is, hogy a bányák műszaki vezetői, több helyen az egész igazgatóság elhagyta a munkahelyét, a fővárosi vállalati központokkal pedig megszakadt az érintkezés. "Salgótarjáni és szászvár-nagymányoki bányáinkat kivéve, munkásaink múlt évi december hava óta semminemű élelmet nem kaptak, ugy hogy bányatelepeinkről a legnyugtalanítóbb jelentéseket kapjuk, és munkásküldöttségek keresnek fel nap-nap után s kérnek segit17