Levéltári Szemle, 24. (1974)

Levéltári Szemle, 24. (1974) 2–3. szám - Soós László: A Pénzintézeti Központ alapítása és szervezete, 1916 / 289–322. o.

kellett helyezni, mert különben nem tudtak volna érte kamatot fizetni. Ha nem tudták biztosítani a rövid lejáratú kihelyezéseket, akkor kénytelenek voltak a kereslethez igazodva hosszabb időre kölcsönözni. A hosszúlejáratú ipari és kereskedelmi kihelyezésekhez a kényszerhelyzetek mellett az is nagy mértékben hozzájárult, hogy ezek az üzletek jóval nagyobb jövedelmet biztositottak, mint a szerényebb, de biztos egyéb kölcsönök. A kockázatos vállalkozás lényegesen megemelte a pénzintézet jövedelmét, amely igen magas osztalékot eredményezett. Magyarországon széles körben uralkodott az a nézet, hogy amelyik intézet nagy osztalékot fizet, az stabil. Ennek eredményeképpen ezekhez jóval több betét áramlott, mint a szerényebb, de biztosabb üzletvitelü intézetekhez. A betétekkel favorizált intézet igy nagyon sokáig fizetőképes tudott maradni, mert az uj betétekkel egyensúlyi helyzetet teremthetett. Ami egyes intézeteknél hosszabb-rövidebb ideig bevált, az társadalmi méretekben nem volt járható ut. A kisbankok és takarékpénztárak többsége a lassan visszatérülő befektetések miatt már kisebb gazdasági megrázkódtatás hatására is fizetésképtelenné vált. A merész üzletvitel ha nem is vezetett bukáshoz, de az intézet önállóságának elvesztését eredményezte az által, hogy vagy beolvadt egy másik intézetbe, vagy egy nagybank befolyása alá került. Természetes tehát, hogy az önállóságukat féltő, de a nagy jövedelemhez is ragaszkodó pénzintézetek olyan megoldást kerestek, ami mobilitásukat tevékenységük csorbítása nélkül tudta biztositani. (Az intézetek mobilitása úgyis elérhető lett volna, hogy a kis alaptőke és tartalék mellett nem fogadnak el nagy betéteket és nem adnak nagy kölcsönöket. A saját és idegen tőke közötti optimális arány megtartásának lehetősége tulajdonképpen már akkor elveszett, amikor pénzintézeteink részvénytársasági és nem emberbaráti alapon jöttek létre. Az üzletvitel kiszélesítését a nyereségért folytatott harc mellett a gazdasági életben jelentkező tőkeszükséglet is elkerülhetetlenné tette.) Mint láttuk a baj forrása csak kisebb mértékben eredt a pénzintézetek nyereségvágyából, a kérdés lényege az ország társadalmi és gazdasági viszonyaiban keresendő. Ezért ennek a problémának a megszüntetését a pénzintézetek belső életén belül nem lehetett megvalósítani. Az adott gazdasági viszonyok között a törvényhozás utján nem lehetett kimondani azt, hogy egy intézet mobil legyen. A törvény hatására az intézetek behjathatatlan követelése nem vált volna behajthatatlan és például a parcellázásra megvett ingatlan, amelytől szabadulni nem tudtak, nem változott volna át értékpapi rá llománnyá. Egyetlen megoldás volt csak, mégpedig egy olyan központi pénzintézet létrehozása, amely az inmobil intézeteknek ingatlanokra, telekkönyvileg bekebelezett követelésekre kölcsönt ad. A megfelelő időben adott kölcsön ugyanis biztositani tudja a pénzintézet fizetőképességét. A pénzintézetek mobilitásának egy központi pénzintézet segítségével való kialakítását már az 1885-ben összeülő kongresszus tervbe vette.(50) A vidéki pénzintézetek által szorgalmazott javaslat a pesti bankok ellenzése következtében megbukott. Az 1892-ben létrehozott Magyar Takarékpénztárak Központi Jelzálog305