Levéltári Szemle, 23. (1973)

Levéltári Szemle, 23. (1973) 1. szám - IRODALOM - Pecze Ferenc: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex-tervezet. Budapest 1971. / 85–88. o.

86 lyamatának (54, 108, 345. 11.) bemutatása. A felvilágosodás eszméiről, vagy a torturáról, az egyetemi jurisdikcióról stb. (115, 210. 11.) szóló sorok a kötetet több érdemes müvei rokonitják. E körben a régebbiek közül F. Maasburg, V. Brandl, valamint J. Markov és főleg J. Klabouch 1958-ban, ül. 1967-ben megjelent ujabb munkái ismertek. Egyetemtörténeti összefüggésben a mi fejlődésünkkel meglepő hasonlóságokat tárnak fel az olomouci, a prágai, a boroszlói tanintézetek birói joghatóságának adatai. Az egybevetések ezeken kivül a birodalmi centralizáció, valamint az államhatalmi ágak időszerűvé vált és halogatott megosztása országonként eltérő következményeire nyújthatnak bepillantást. Nagy figyelmet szentel a könyv a tartalmában később kiteljesedő és uj alakot öltött jogintézmények vizsgálatára. A C JH-ban addig lényegében szabályozatlan hivatali hatalommal való visszaélés büntette egykorú felfogásától kezdve a sajtószabadságról szóló elaborátumig sorakoznak az,, érdeklődésre számottartó fejtegetések. A példaadó toscanai kódex a rábizott hatalommal visszaélve sérelmet okozó személyt, mint a társadalom és annak vezetője (uralkodó) elleni legsúlyosabb bűntett elkövetőjét hivatalvesztéssel és kényszermunkával sújtja (51, 307. 11.). Az eljárási szabályok (perorvoslatok, stb.) taglalása élesen mutatja a haladás és a konokul, gyakran leleményesen védekező maradiság erőpróbáját. Előremutató, hogy a joganyagból felvázolt metszetek a rendi kiváltságokkal szemben a formális jogegyenlőség térnyerését dokumentálják. A kódex őstervezete a nem-nemeseknek csupán a legalább három évi szabadságvesztésre vagy száz vesszőütésre (botozás) szóló sententiák fellebbezését tette volna lehetővé, mig a nemesek privilégiumuk alapján minden elsőfokú ítéletet megtámadhattak. A bizottság azonban e diszkriminációs szabály elismerést érdemlő megváltoztatásával valamennyi büntetőitélet jogorvoslatára módot adott. Nem hiányzik a könyvből a kódextervezet bizonyos rendelkezések (védő és hozzátartozók jogai, perbeli határidők) kihagyása miatt való elmarasztalása sem. A társadalmi erőviszonyokkal magyarázható "feledékenység" annál inkább jogosan kifogásolható, mivel a mellőzött tételekről a korabeli tudomány élénk vitákat folytatott. A szerző az elvárás mércéjét elvi jelentőséggel és helyesen a legfejlettebb teóriához igazitja, amelynek saját valóságos alapja amugyis elve határt szabott. A kifejezetten büntetőjogi anyagba épült államjogi elemek kapcsán a munka jól ábrázolja azt a szerepet, amelyet a nemesi vármegye az elavult jogintézmények megóvása érdekében a követutasitások utján kifejtett. Ez a rendi kategória, miként más fogalmak is a szövegben többször előfordulnak (pl. 64, 77. stb. 11.), mint ahogyan a tárgymutató jelzi,, amely az azonos tartalmat fedő "utasitás" és "instrukció" terminusokat nem vonja össjze. Mindenesetre témája vetületében hiteles adalékokat szolgáltatott a vármegye jogositványaként gyakorolt imperativ mandátum akkor túlnyomóan retrográd hatásáról. Bizonyitja ez, hogy a követutasitás rendszeréből fakadó ellentmondás feloldása történetileg, a valóságos népképviselet megteremtése előtt, egyedül a szabad mandátum bevezetésével válhatott lehetővé. Ezen az államjogi határterületen a kötet frappáns meghatározást adott a mentelmi jog feudális tartalommal telitett előfutára, a salvus conductus intézményéről. Találóan hangsúlyozza, hogy ez "elsősorban eljárási privilégium" volt, mivel a diéta tagjai az államhatalom speciális védelmét élvezték. A tervezett szankcióval fenyegette mindazokat, akik az országgyűlésre hivatalból utazókat, ott tartózkodókat vagy onnan hazatérőket "jogtalansággal merészelik illetni" (279, 305.11). A salvus conductus tárgyalását nemcsak szabatos megfogalmazása, hanem sajátos utóélete miatt is figyelemre méltónak kell tekinteni. Modern parlamenti intézményeink s közöttük a mentelmi jog lassú kibontakozása a rendi ismérvek polgári államfejlődés kereteibe való tartósabb beékelődésének, időnkénti visszacsempészésének kedvezett. A horvát szábor alapjában haladó immunitás fogalma 1861-ben fenntartotta a "magyar-horvát salvus conductus" 1795-ös kódextervezetben rögzitett variánsát. Ugyanakkor az itthon képviselővé választott Pulszky Ferenc, Simonyi Ernő(egyes források szerint Klapka is)pedig a mandátumleveleken felül a kancelláriától "forma szerint menlevél (salvus conductus)" kibocsátását kérték. Ezek a fejlemények a recenzeált munka időhatárai mögé estek, ezért tárgyalásuk nem, legfeljebb "A kódextervezet további sorsa" cimü fejezetben jelzésük lehetett volna feladat. A régi terminológiát még a kiegyezéssel párhuzamosan felpezsdülő parlamenti életben is használták, és a képviselői immunitás állam jogi-büntetőjogi ismérveinek elhatárolásáról polemizáltak. Mindezekre is tekintettel rendkivül előnyös, hogy a salvus conductus jellegzetességeiről és kódextervezet nézőpontjából világos keresztmetszetet kaptunk.