Levéltári Szemle, 21. (1971)

Levéltári Szemle, 21. (1971) 1–3. szám - Érszegi Géza: A lappangó levéltári anyag felkutatásának problémájáról / 8–10. o.

jét, amit a monoszlói plébániára cimeztem, a posta Szilassy Kálmán köv'eskáli református lelkésznek kézbesítette, aki előzékenyen rendelkezésemre bocsátotta Csekő Árpád fiának, Csekő Ferencnek budapesti, rákosszentmihályi cimét, ahol szerinte az oklevélnek lennie kell. A megadott cimre levelet küldtem, amelyben kértem, hogy valamiképpen jelentkezzenek, ha birtokukban van a keresett oklevél. Válaszuk megérkezése előtt a köveskáli katolikus plébános, Földi Elemér is irt. Leveléből megtudtam, hogy Csekő Ferencnél Zuglóban kell keresnem-kutatásom tárgyát. Április 3-án délután felkerestem Osekő Ferencet a megadott cimen, aki három éve költözött ide a korábban megadott rákosszentmihályi lakásából. Az ő és felesége barátságos fogadása után végre kezemben lehetett a keresett oklevél eredetije, valamint előkerült több más történeti értékű irat is. Csekő Ferenc és felesége példaadó módon viseli gondját a tulajdonukat képező iratoknak és nem érheti őket szemrehányás amiatt, hogy azok mégis sokáig ismeretlenek voltak. Az iratokat készséggel az Országos Levéltár rendelkezésére bocsátották lefényképezés céljából. Az Országos Levéltár viszonzásképpen az iratokról készült fényképek egy—egy példányát rendelkezésükre bocsátja, valamint az arra rászoruló iratokat restaurálja. Ezek után Önkéntelenül is felvetődik a gondolat, hogy vajon mi, levéltárosok hivatásunk magaslatán állunk-e akkor, amikor csak a levéltárba került és az oda bekerülő iratanyag gondozását végezzük, de nem, vagy alig törődünk azzal, hogy hol van még szinte az "utolsó órákban" megmenthető történeti iratanyag. Amig egy rézmozsár vagy egy töredezett multszázadi cserépkorsó szívdobogtató ^élményt jelent tulajdonosának, addig egy régebbi papírban, netán "kutyabőrben" sokkal kevésbe látják meg a pótolhatatlan történeti értéket. Ugyan van jó törvényünk arra, hogy akinek birtokában történeti iratanyag van, azt jelentse be, de ezt a törvényt általában nem ismerik!/!/ Nekünk azonban nemcsak a törvényt kellene ismertetnünk, hanem a történeti iratanyag felismerésére, értékének megbecsülésére is rá kellene irányitanunk a figyelmet. Sürgős feladatunk, hogy levéltári katasztert állitsunk fel a levéltárban nem őrzött iratanyagról a tulajdonosok jelentkezésére nem várva, hanem elébük menve, felhíva a figyelmet tulajdonuk értékére, akár ugy is, hogy méltó áron megvásároljuk azokat. Felvetődik itt annak a problémája is, hogy vajon az eladásra felkinált történeti értékkel biró iratokért milyen ár fizethető ki. Legtöbb esetben ugyanis anyagi meggondolás készteti a tulajdonosokat arra, hogy történeti iratanyagukat eladják. Ha nem vesszük meg, vajon a valódi vagy a vélt érték csábitó volta nem vezet-e az iratanyag elkallódásához oly módon, hogy magán— gyűjtőhöz kerül, ahonnan esetleg külföldre visz az útja, vagy netán belföldön lesz belőle lámpaernyő? Eddigi eszmefuttatásaimat egybefogva javasolom, hogy valamiféle szervezeti keretbe foglalva ismertessük meg a. közvéleménnyel a levéltári iratanyagra vonatkozó legfontosabb tudnivalókat, valamint magunk is végezzünk felderitő munkát a meg lappangó iratok felkutatására. Nem egy-egy felbukkanó irat kutatása a célunk, hanem általában a történeti értékű iratok gyűjtése, amelynek során találhatunk olyan ritkaságot is, mint a gondolataim sorát elinditó oklevél, s valószinüleg találunk kevésbé ritka, egymagában szinte értéktelen iratanyagot is, amelynek helyét viszont 9