Levéltári Szemle, 19. (1969)

Levéltári Szemle, 19. (1969) 3. szám - HELYTÖRTÉNETÍRÁS - Schram Ferenc: Vác népének szellemi kultúrája 1686 és 1848 között / 627–681. o.

- 669 ten sem vehet ott, ahol nints" /304/; "Csak ugy csavargáz, /s.v./ mind a Savó az eh seggiben

11 /305/; w

H"e kantározza az lovat hátul" /306/| /azaz ne beszéljen mellé/ /307/. Az ujabb folklór-kutatás a káromkodásokat is érdeklődési körébe vonta. /Alább közöljük a levéltárakból elők©rülteket, az egykori terminológia szerint nem téve különbséget átkozódás, szitkozódás és káromkodás között./ A múlt század közepén élt újságíró még igy ir: "Fájdalommal kell megjegyeznem, hogy káromkodóbb, gunyolódóbb, s durvább népet alig találni a váozi pórnál" /308./ Ha azonban más városok káromkodásokat büntető rendeleteivel vetjük össze anyagunkat, láthatjuk, hogy Vác semmivel sem tűnt ki előttük, igaz, nem is maradt el az ország egyéb vidékének teremtettézésétől. A magistratus egyes káromkodókat a templomnak való fizetésre itélt, az egymást szidalmazókat intette: "maga nyelvit zabba tartsa" /309/. Ritkán hallunk csak általánosságokat: "Rettenetes káromkodásokra fakadót, ugy annyira, hogy szörnyűség vala azt tiszta füleknek hallani", /1784/ vagy: "Őköt rútul motskolni, hunczutolni,,; s szidalmazó Magyar terminusokkal káromlani kezdette" /1774/. Egy tartozását kérő ácslegénynek azt válaszolta a vádlott: "ebadta Svábja s.v. szarok pénzt, és más egyéb irtóztató káromkodásokat" /310/. Ezek az elnevezések egyúttal azt is elárulják, mennyire egy kalap alá vonták a trágár beszédet a káromkodással; valamint azt is, mit tekintettek szidalmazásnak, hiszen pl. a Jacobinus jelzőt aligha lehetne káromkodásnak, becsületsértésnek, vagy akárcsak obszcénnek is tekinteni. Mondát - a Pesty Erigyeshez beküldött földrajzi nevekkel kapcsolatos néhány magyarázaton kivül - nem találtunk a váci anyagban, mindössze a városnév eredetéről szóló mende-mondáknak már emiitett összefoglalását idézzük: "Unde Nomen acceperit: an a G-ermanico Weitzen, quod Triticum significat, vei a Populis Vaicensibus, quos celebris Belius in hac Peripheria collocat, aut ab Amne Werov'átz, uti Canonicus Róka putat, vei aliunde, et quis hoc ei indiderit? manet usque incertum" /31l/« Egész anyagunk, ha recens néprajzi gyűjtések eredményeivel vetjük egybe, szegényesnek tűnik. Mesét pl., mesélés i alkalmakra való utaláson kivül nem őriztek meg forrásaink, pedig elképzelhetetlen, hogy akár a nem szakképzett gyűjtő is ne találna népmesét Vácott - napjainkban is. Közölt •adataink még tovább is rostálhatók, hiszen olyanokat is közlünk, melyek az etnográfiával csak igen esetleges vonatkozásban állnak, mint a magistratus újévi tisztelgése a püspökaél. Módszertanilag az is vitatható, van-e értelme az éjjeli őrökről szóló adatok közzétételének, énekeik nél-