Levéltári Híradó, 7. (1957)
Levéltári Híradó, 7. (1957) 1–2. szám - FIGYELŐ - Hadnagy Albert: A levéltárosok felelőssége és szakmai hivatása / 278–280. o.
A LEVÉLTÁROSOK FELELŐSSEGE ÉS SZAKMAI HIVATÁSA Talán nem esünk indokolatlan túlzásba, ha a selejtezés kérdését a modern levéltári tudora ányosság egyik szükségképpen központi problémájának nevezzük,, Szükségképpen azért, mert az óriási mértékben növekvő modern aktatermelés korában ez elől a feladat elől kitérni felelősségérzettel biró 1 véltárosnak nem lehet Ugyanakkor azonban a kérdéshez fűződő, sok szállal össze szövődő különféle érdekek s szempontok a selejtezés problémájának sikeres megoldását a levéltárosi szakismeretek valóságos magasiskolájává tették. Ezért nem kel} csodálkoznunk azon,, ha dr % '^er~ raann Meinertnek a majna-frankfurti levéltár igazgatójának a selejtezés elvi problémái felett eimé'lked^. sok szempontból számunkra is igen tanulságos cikke élén, mely á Der Archivar cimü nyugatnémet folyóirat 4956 évi 4. számában jelent meg Von Archivarischer Kunst und Yerantwortung* v cimet olvashatjuk. Meinert megállapítása szerint a Berlinben közvetlenül a második világháború előtt megalakított selejtezési bizottság irányadó elvként azt a tételt Jkapta, hogy a selejtezések végrehajtása során a gyakorlati tapasztalatokat a gyakorlati célok szolgálatában döntő módon kell beállítani Ennek az akkor nagy nyomatékkal képviselt álláspontnak az alapján azt hitték, hogy rövid időn belül a selejtezési szabályzatoknak olyan rendszerét sikerül majd létrehozni, amelynek alkalmazása az eddigieknél sokkal biztonságosabb módon, sőt sok esetben mintegy önműködő precizitással lehetővé teszi a levéltárosok számára még a legújabb keletű iratoknak is a megfelelő kirostálását és kiválogatását Ezt a kísérletezést az irattöraegeknek a levéltárakba való 1 ama lavinaszerű özön lése tette időszerűvé, amely a levéltárakra akkor is és ma is lidércnyomásként nehezedik reá, s először különösen az első világháború alkalmából mutatkozott meg nyomasztó súlyával. Nem kétséges azonban, hogy a társadalmi és gazdasági életnek egyre növekvő tagozódása, a tervgazdálkodásnak ezzel együttjáró széleskörű növekedése és a hatóságok működésének a technikai segédeszközök alkalmazása következtében beállott hatványozódása háború nélkül is hasonló következményeket idézett volna elő. Ettől függeüenül és tekintet nélkül arra, hogy az irattömegek .kialudt 1 lása már a 48. és 49. század folyamán megtörtént,, mindenesetre bizonyos, hogy ezek a körül^ menyek az érdekeltek tudta és felismerése nélkül is igen sok esetben azt eredményezték, hogy a kiválogatás kérdésének megvitatása során mindig a negatív oldal került előtérbe. Így azután nem lehet azon csodálkozni, hogy általában csak selejtezésről és selejtezési elvekről folyt a szó é§, a már emiitett gyakorlati követelmények vitték e téren a vezető szerepet Azt természetesen vitatni sem lehet, hogy a selejtezések kéruése és az e téren alkalmazható gyakorlaü szabályok a mai kor levéltárosai számára kimagasló jelentőséggel birnak. Egyesek úttörő munkássága e téren már sok mindent megvalósított abból, amit a levéltárosoktól kívánni lehetett. Most azonban szűk' ségessé vált az is, hogy ez a kérdés a pozitív oldaláról is megvilágítást nyerjen, éspedig sokkal nagyobb hangsúllyal, mint eddig történt Az semmi esetre sem lehet helyes, hogy a selejtezés után a levéltárba érkező iratanyag nem egyéb, mint a zuzdai anyag kiválogatása után megmaradó rész* s ennek megfelelően az igy lefolytatott selejtezési eljárás sem lehet helyes és nem járhat kielégítő eredménnyel. A levéltárosoknak akkor, amikor az irattömiegek lidércnyomása alól való szabadulásuk eszközeit keresik, nem szabad elfeledkezniük igazi hivatásukról, ami minden időtől fogva az iratok kifogástalan kiválasztásában lenne megjelölhető. A levéltáraknak elsősorban gazdáik szükségleteinek a kielégítését kell szolgálniok, de ugyanakkor — éspedig az idő múlásával egyenes arányban * egyre szorosabban fel kell zárkóznlok a minden rendű és rangú kutatás igényeihez is. A levéltárosok e két feladatköre nem mindig fedi egymást Nem tartja tuímerésznek azt a felfogást hogy a közigazgatás igényeiből származó és le véltárivá érett iratanyag a történettudomány számára mindig súllyal bír, de megfordítva ugyanezt nem lehet mondani. Ennek a felemás állapotnak a ténylegesen is észlelhető és minden levéltáros előtt közismert következményei, vagyis egyszóval a közigazgatás szükségleteitői való eltávolodás a levéltár számára sokszor egzisztenciális kérdéssé válhaük. Mindenki előtt ismeretes,, hogy az irattárosok csak az úgynevezett kuriózumokat tekintik levéltári anyagnak és idegenkedéssel tekintenek a levéltáraknak ama törekvésére, mellyel pL az irattárak, az iratkezelési rendszerek kialakításában részt kivannak venni. Ezek a kérdések ma sokkal időszerűbbek és égetőbbek, mint a század kezdetén voltak és számtalan levéltári szakember fáradhatatlan munkásságára volt szükség annak eléréséhez, hogy az iratképző szervek a levéltárak irányító munkásságát szükségesnek és a közigazgatás érdekében állónak is tekintsék. A régi iratkezelési rendszerek megszüM 278
