Levéltári Híradó, 6. (1956)

Levéltári Híradó, 6. (1956) 4. szám - FIGYELŐ - Nagy István: H. O. Meisner két terminológiai jellegű cikke / 186–189. o.

Időrendben korábbi cékkében a szerző először az okirat (oklevél) fogalmának történeti fejlődését vázolja,* A levélből (littera, lettre, letter, Brieí) indul ki, mely a késő középkorban egyszerűen irást Jelentett, jogilag fontos vagy közömbös tartalommal. & levélen tehát jogot tanúsító iratot, okiratot is értettek. Maga az okirat (Urtcunde) szó azonban csak a ievél végén rendszerint a megerősítésben, hitelesítésben jutott kifejezésre (zu Urkund dessen. zu ürkund, urkundlich). k levelet mint okiratot a középkorban számos összetételben, íőleg latin kifejezésekben használták (litterae credeníiales, plenípotentiales). A meghatalmazó levél, menlevél tulajdonképp tehát okirat. Később a levél és okirat szót egymás mellett, egymással összeolvasztva (Brief und 'Urkund* ürkundbrief) használták az okirat megjelölésére, míg végül az okirat (Urkunde) szó győzedelmeskedett és a levél a mai értelemben használatos jelentését kapta meg. Bár vannak még ma is bizonyos levelek, például váltólevél, jelzáloglevél, melyek tulajdonképp okiratok. + + + Mik az okirat Jellemzői?- iüzí fejtegetését tovább a szerző. Ebben a kérdésben az iratis^ méret és a jogtudomány kutatásai általában megegyeznek, A íőjegyek; 1, a nyelvi értelemből adódó sajátosság, mint tanúsítás, 2. formai kötöttség, 3. kapcsolat a Joggal. Ugyancsak megegyeznek a vélemények az okiratok 3 főcsoportjára nézve is. B három csoport; 1. az egyszerűen csak bizonyító okiratok, 2. a rendelkező vagy ügyeleti okiratok, 3. az értékpapírok. Összefoglalva ezeket, Meisner az okiratot a következőképp határozza meg; «Az okiratok formához kötött. Jogilag fontos tényekről (íőleg cselekményekről és eseményekről) szóló iratok, ame^ lyek vagy csak bizonyítanak (tanúsítanak), vagy azon túlmenően először indokolnak, sőt hatályosságuk végső fokán (jogot) meg is testesítenek.* + + + A továbbiakban az akta fogalmát fejtegeti a szerző. Először itt is történett áttekintést ad. A rómaiaknál aktának (acta) az állami és városi szerveknél létrejött határozati jegyzőkönyveket, császári intézkedéseket és birósági bizonyitó iratokat neveztek. A hivatalok az általuk végzett cselekményekről közhitellel biró jegyzőkönyveket vettek fel. Magánügyleteket is bevezettek ilyen «aktákba», s így azokat közhitellel látták el. Tehát ezek részben okirati természetű iratok is voltak. Flcker az oklevéltanban (tehát a középkorra) is meghonosította bizonyos iratokra az akta szót, mégpedig olyan természetű feljegyzésekre, esetleg ezek sorozataira, amelyek bizonyos jogi jelentőségű esemény pontos körülményeit rögzítették, anélkül, hogy ezek bizonyítékok lettek volna. Ez az akta-fogalom persze nem azonos az újkorban használatos akta fogalmával, mert a középkorban a modern aktasorozatok legfeljebb primiüv elődeit találhatjuk meg a középkorban, tehát in* kább csak aktaszerü feljegyzésekről, az akta elődjéről beszélhetünk. A Ficker által megemlített középkori acta curiae (udvari iratok) mindenesetre eléggé Jellemzik az akta középkori fogalmát, mely szerint a középkorban az akta az okirati és nem-okirati természetű iratok gyűjtőfogalmaként szerepelhetett. A németeknél a középkorban az akta szó idegen szó, a római jog hagyománya. Mint Jövevényszó, a XV-XVl. században honosodott meg. Mindenesetre a fogalom ismeretes lehetett, mert német fordítása (Handel, Handlung) a XVt században használatos volt Az akta szó tehát a középkorban okirati és nem-okirati természetű iratok gyűjtőfogalmát jelentette. Az iratok ilyen gyüjtőíogalmát kifejező szóra különösen szükség lett akkor, amikor az uf korban az írásbeliség forradalma az okirat (oklevél) és a regiszter egyeduralmának az iratok birodalmában végetvetett, és egész csomó uj iratlajtát és ezekkel kapcsolatban sok uj kifejezést is kialakított az iratokra nézve. Ezek az uj kifejezések; iratok, ügy, ügylet, eljárás, cselekvés (Schriftén, Sache, Geschaft, Handel und Handlung). Az akta fogalmát talán leginkább a Handel és Handlung Meisner Heinrich Ottó: Az okirat és az akta, mint fogalompár. (Das tíegriffspaar Urkunden und Aktén.) (Forschungen aus mitteldeutschen Archíven. Berlin, tíütten et Loening, (-1953) 34-47. p.) *tö