Levéltári Híradó, 3. (1953)

Levéltári Híradó, 3. (1953) 2–4. szám - TANULMÁNYOK, CIKKEK - Mehrwerth László: Az igazságügyi selejtezés problémái / 27–52. o.

mindhárom igényt teljes egészéhen elégi ti ki, melynek befeÍ

ezése után minden az ügyvitelben szükséges anyag az iratépző szervné*T~ marad; minden az ügyvitelben nem szükséges, de levéltári értékű anyag-levéltárba juthat; végül minden a két első szempontból szükségtelen iratanyag az ipar számára szabadul fel* Az eszközök és módszerek kérdése - a cél világosságával szemben sokkal problematikusabb. A selejtezés szelektálást igényelő Sz komplikált feladat akkor, fia az ügyvitel érdekét tekintjük, de talán még sokkal inkább akkor, ha a forrásérdekeket vizsgáljuk. Minthogy az egész irattári anyagnak van ipari érték© is, ez az igény a szelektálásnál önálló szempontot nyilvánvalóan nem is képezhet. leleményem szerint magától értetődő álláspont az, hogy a megmaradó kétféle szelektálási szempont között az ügyviteli érték szempontja az elsődleges és a levéltári érték szempontja csak másodlagos lehet. E szerint elvben csak olyan levéltári értékű anyag kerülhet a levéltárakba, amelynek ügyviteli értéke nincs; azaz az iratképző szerv megtartja mindazon iratanyagát, amelynek ügyviteli értéke van. "' Ezt az értékelési hierarchiát szerintem az sem ronthatja le, togr a kétféle értékelési szempont elhatárolása csal általánosságban lehetséges* Gyakorlatban valóban elkerülhetetlen a'kompromisszumos megoldás ez azonban nem változtathat azon, hogy a célt, ha csak elvben is, de határozott formában tűzzük ki magunk elé. A szelektálás módszerénél kézenfekvőnek mutatkozik az a követelmény, hogy az irattári anyagnak elsődleges /ügyviteli értékelése/ kizárólag az ügyvitelt végző szervntk legyen feladata; az ügyvitelre rendszerint már nem szükséges iratanyag forrásértékének elbirálása pedig kizárólag levéltári feladat legyen. Ez azért természetes, mert minden szerv tipus csak a saját szempontjainak érvényesítésére képesitett szervezettel rendelkezik. Az országos selejtezéseknél ezzel szemben általánosságban áll az, hogy a forrásanyag kiválasztása /bár a LOK által különböző moaon megadott irányelvek alapján/, de kizárólag az ügyviteli érdek képviseletére hivatoti és képesített iratképző szerveket terheli. Ez elkerülhetetlen, mert az összes állami szervek irattárának selejtezésénél az adott levéltári személyzet mellett a levéltárak közreműködése természetesen csak ellenőrzés formájában képzelhető el. Ebből az adottságból azonban a selejtezés egész műveletére vonatkozóan fontos módszerbeli következtetések adódnak. Jó az a selejtezési módszer, amely a forrásértékű iratok kiválasztását az iratokhoz kapcsolódó külső jelek felismerésére alapitja, s ezáltal a válogatás mechanizálását teszi lehetővé. A munka mechanizálása azért fontos, mert ez a módszer kizárja a történeti szempontból képzetlen selejtezők szubjektiv értékelését. Az iratválögatás mechanikus módjai azonban mindig valamilyen eljárási, vagy irattári fogalomra támaszkodnak, melyek közül úgyszólván egyik sem fedi teljes mértékűén sem az igy megjelölt anyag tényleges ügyviteli, sem annak tényleges forrásértékét. Az ilyen megjelölési 16.591-54- -28 -