Levéltári Közlemények, 93. (2022)
Irodalom
Irodalom harmadik tanulmányt (Galambos István: Megfigyelők és megfigyeltek kisvárosi miliőben), amely azt vizsgálja, hogy mennyire maradtak aktívak az állambiztonsági szervek 1957 tavasza és 1963 között Várpalotán. Ezt jó arányérzékkel, néhány kiválasztott példa segítségével mutatta be. A szerző remekül hívta fel a figyelmet arra, hogy a politikai rendőrség (a forradalom utáni megtorló hullám után) sokszor maga kreált „ügyeket”, hogy foglalkoztathassa nyomozóit és ügynökeit, ezáltal is demonstrálva nélkülözhetetlenségét (Galambos: i. m. 71-72., 81-83.). Örvendetesnek tartom, hogy a szerző bemutatta a bakonyi bányászváros diktatúrával szembeni társadalmi ellenállását, továbbá a különféle „besúgói magatartásokat” (hiszen korántsem volt mindegy, hogy hogyan működtek együtt a polgárok a politikai rendőrséggel, illetve, hogy hogyan nem járultak hozzá mások meghurcolásához (Galambos: i. m. 76., 81-83.). Dicséretes, hogy Galambos István a levéltári dokumentumok mellett az általa gyűjtött visszaemlékezéseket is „bedolgozta” munkájába - talán szerencsésebb lett volna, ha anonimizálva jelzi is, hogy kivel, mikor interjúzott, valahogyan úgy, ahogyan azt Keresztes Csaba tette ugyanebben a kötetben. Fontosnak tartom még az első blokkból Völgyesi Orsolya írását (Egy rendőrségi vizsgálat tanulságai. Mezőfalva az 1960-as évek elején), aki az ötvenes évek elejének „átnevezési hullámában”1 Hercegfalváról Mezőfalvára átkeresztelt településen történt röpcédulázás utáni rendőrségi vizsgálatot elemzett, és ezáltal mutatta be a település hagyományos társadalmi szerkezetének szétverését. Az általa föltárt dokumentumok alapján nem úgy tűnik, hogy az 1960-as évek elejére megkezdődött volna a „kádári konszolidáció”, sőt, a helyi hatalom még bővítette is az „ellenséges kategóriát” azokkal a fiatalokkal, akik szimpatizáltak a „nyugati kultúrával”, például a könnyűzenei előadókkal (Völgyesi: i. m. 95.). Több szempontból is elgondolkodtató a tanulmány végéhez mellékelt, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából származó iratokat közlő forráskiadás.2 Seres Attila romániai és orosz levéltári források, továbbá imponáló mennyiségű szakirodalom felhasználásával mutatta be a romániai magyar kisebbség külföldi kapcsolatait (Seres Attila: A homo sovieticus a Székelyföldön. Novgorodi pártdelegációk és turistacsoportok Hargita megyében az 1970-es és 1980-as években). Ez a tanulmány azért is számít különösen izgalmasnak, mert három eltérő fejlődési modellt végig járó társadalom (magyar/székely, román, or ősz/szovjet) „különös találkozásairól” számol be. A fejezetet záró írásban Ritter György nem a levéltári iratokra, sokkal inkább az oral history eredményeire támaszkodva elemezte a német kisebbség XX. századi meg1 Vö. Szörényi László: Delfináriam. Filológiai groteszkek. Miskolc, 1998, 14. 2 Többek között azért is, mert szemléletesen világít rá a diktatúra elnyomó apparátusában dolgozó személyek szellemi színvonalára, főleg, amikor azzal „vádoltak” egy gyanúsítottat, hogy a barátaival előszeretettel használja a „jazz nyelvet”, amikor nyilvánvalóan „jassznyelvet” akartak írni. (Völgyesi: i. m. 106.) Vö. Petrik Béla: „...a belőtt puskák feléje hordanak...” Kiss Ferenc felszólalása az 1972-es Debreceni Irodalmi Napokon. Hitel, 2013. 11. sz. 89-111., itt 95. 294
