Levéltári Közlemények, 92. (2021)
Magyarországi főegyházmegyei méltóságok - Seres Attila: Civilizációk törésvonalán. Márton Áron és az erdélyi katolicizmus a szovjet egyházpolitika frontterében a sztálini és hruscsovi korszakban
Civilizációk törésvonalán A háború utáni regionális és globális szovjet egyházpolitika gyökerei A szovjet dokumentumok értelmezéséhez szükséges legtágabb kontextus az a hagyományos civilizációs törésvonal, amely all. századi egyházszakadás (szkizma) óta elválasztotta egymástól a nyugati (katolikus, protestáns) és a keleti (ortodox) kereszténységet,4 beleértve annak minden egyházszervezeti, dogmatikai, liturgiái velejáróját és a hívők normatudatára, mentalitására kiható aspektusát. A második világháború után ez a tradicionális szembenállás egy újfajta geopolitikai, politikai tartalommal telítődött: azok a délkelet-európai országok, amelyekben az ortodoxia jelentette az uralkodó vallási irányzatot, döntően - Görögországot kivéve - a szintén pravoszláv orosz etnikai elem által dominált Szovjetunió befolyási övezetébe kerültek, egyazon politikai-katonai tömb keretén belül kellett megszervezniük magukat. A világot megosztó hidegháborús logika, illetve az ateista filozófiájú és berendezkedésű szovjet rezsim által diktált tömblogika a politikai szempontú kohéziót is megkövetelte tőlük. 4 A görög szkizma (schisma) szóval jelölik a kereszténység történelmének „nagy egyházszakadását”, vagyis a középkori keresztény egyház keleti és nyugati felének eltávolodását és végleges egyszázszervezeti kettéválását. A két egyház közötti liturgiái, dogmatikai különbségek már korábban kialakultak, a politikai és teológiai nézetkülönbségek miatt a két egyházrész viszonyát már a 8-9. századtól a feszültségek jellemezték, a tényleges szakítás 1054-ben, IX. Leó pápa és I. (Kerullároisz) Mihály konstantinápolyi pátriárka idején következett be azzal, hogy a két egyházfő kölcsönösen kiközösítette egymást. 5 A sztálini egyházpolitika fordulatának szimbolikus dátuma 1943. szeptember 4-e. A szovjet állami és pártvezető ezen a napon folytatott megbeszéléseket az Orosz Ortodox Egyház legfőbb méltóságaival, Szergij moszkvai, Alekszij leningrádi és Nyikolaj kijevi metropolitával. A találkozót kül- és belpolitikai megfontolásból készítették elő, abból a célból, hogy konstitucionalizált alapokra helyezzék az állam és az ország legnagyobb egyházi szervezete közötti viszonyrendszert, s ezzel minél szélesebb „népi egységet” hozzanak létre, illetve olyan nemzetközi imázst közvetítsenek a Szovjetunióról, miszerint ott betartják a lelkiismeret szabadságát mint általános nemzetközi jogi normát. Az egyházpolitikai fordulat legfőbb kifejezője volt, hogy 1943. szeptember 8-án 1917— 1918 óta először hívták össze az Orosz Pravoszláv Egyház zsinatát, amelyen Szergijt Moszkva és egész Oroszország pátriárkájává választották. Ezzel betöltötték az 1917-1918 óta üres pátriárkái széket, illetve újjáalakították az 1918 óta szünetelő Szent Szinódust is. Az orosz történetírás alaposan feltárta a sztálini egyházpolitika 1943. őszi fordulatának mozgatórugóit,5 annak legfontosabb taktikai eleme mára közismertté vált. A fordulat mellett nyomós politikai, társadalompolitikai és katonapolitikai érvek szóltak, mégpedig a hitleri Németországgal és az annak helyi szövetségeseivel (a szovjet frazeológia szerinti „kollaboránsokkal” és „szeparatistákkal”, vagyis a nácik oldalán harcoló ukrán, illetve balti nemzeti mozgalmak fegyvereseivel és a tatár, kaukázusi ellenállókkal stb.) szembeni lehető legszélesebb társadalmi, népi egység megteremtése a háborús győzelem érdekében. Ehhez nélkülözhetetlenné vált, hogy a pravoszláv egyházat a hívő tömegek körében a hatalom mellett mozgósítsák. A két világháború közötti időszakban az egyházi infrastruktúra olyan mértékű sérüléseket szenvedett, hogy azt az egyház csak az államhatalomra 105
