Levéltári Közlemények, 91. (2020)
Járványok, járványkezelés, egészségügy a kora újkortól a 20. századig - Géra Eleonóra: Járványok és járványok elleni védekezés a magyar fővárosban, 1701–1921
a tanácsosoknak (akik hol az egyik tanácsos kapualjában, hol az utcán üléseztek) gondoskodniuk kellett az ideiglenesen felfogadott városi alkalmazottak fizetségének előteremtéséről, valamint munkájuk ellenőrzéséről. Utóbbira számtalan panasz érkezett, nem mindenki tudta megfelelően ellátni a feladatkörét, a társadalmi feszültségek és a betegségtől való félelem a rátermettek dolgát is megnehezítette. Hasonlóan problémás volt a város által felfogadott egészségügyi személyzet kérdése, nem nagyon válogathattak, kénytelenek voltak felfogadni azt, aki hajlandónak mutatkozott elvégezni a munkát. A háborús viszonyok közepette ezek az intézkedések nem bizonyultak elegendőnek, becslések szerint a lakosság 10‒13 százaléka meghalt, ez számszerűsítve 300 000 – 410 000 főt jelenthetett (a spanyolnáthában elhunytak bizonyára erősen alulbecsült számát mintegy 53 000 főre tették).8 A központi intézkedések ellenére az 1709‒1710-ben történtek nem sokban különböztek az 1692‒1693-as járványtól, a családtagjaik karjából kiragadott és a pestiskórházban elhunyt szeretteiket gyászoló, a zárlat miatt éhező, fázó lakosok körében gyorsan kialakult egyfajta világvége-hangulat. Az emberek mozgásának korlátozása, házaik naponkénti átkutatása betegek után, a szigorú előírások és az ellátási nehézségek a járvány fenyegetésével karöltve gyakran szokatlan, erőszakos reakciókat váltottak ki a lakosságból. Az engedetlenség és a félelem lassan a város majdnem minden lakosát érintette. A város vezetése sem mutatott jó példát: a polgármester beteg mostohaleányát rejtegette, a tanácsosok érdekcsoportokra szakadtak, aki tehette, környékbeli birtokára, házába menekült. Mindenki igyekezett biztonságba helyezni legértékesebb holmijait: a polgár a határban elásta a pénzét, a rác a fertőzött, lefoglalásra ítélt ruhaneműit menekítette a szőlőkbe vagy a Gellért-hegy sziklaüregeibe rejtette. A szegény rácok a pestisorvos embereit ugyanúgy kövekkel dobálták és szidalmazták, ahogyan nem sokkal később tették azt a járványbiztosnak kinevezett városi tanácsosokkal a horvátvárosi lakosok, amikor fertőzött városrészüket a katonaság közreműködésével megpróbálták elzárni a Vízivárostól. A zárlat alá vett Tabán lakosai éjszakánként titkon vízre szálltak és a ráckevei – ugyancsak pestisfertőzött – rácokkal üzleteltek, legtöbbször bort, pálinkát vittek feketén eladni. Akadtak olyan éhező rácok is, akik alkalmanként Törökbálintra szöktek ki koldulni. Megint mások csak a közeli szőlőkbe mentek éjszaka, ahol a járvány elől kiköltözött társaikkal, illetve a környező falvakból ide érkezettekkel kereskedtek, esetleg a sötétség leple alatt ellopták tüzelőnek a szőlőkarókat. A tűzifa fogytával először a csónakok egy részét aprították fel, ezután következtek a bútorok; éjszakánként jobb esetben csak a száraz szőlővenyigét szedték össze, rosszabb esetben kivágták az élő tőkéket és a gyümölcsfákat.9 8 Géra Eleonóra Erzsébet: „Uram irgalmazz nekünk vagy elveszünk!” In: Buda város tanácsülési jegyzőkönyveinek regesztái 1708−1710. A regesztákat készítette, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Géra Eleonóra, Budapest, 2016, 9−20. 9 Uo. Járványok, járványkezelés, egészségügy a kora újkortól a 20. századig 40
