Levéltári Közlemények, 91. (2020)
Levéltártan - Sasfi Csaba: Egészségügyi dokumentáció mint a levéltáros szakma (egyik) nagy kihívása
Az Orvosi Hetilap az 1960-as években több cikkében is foglalkozott az orvosi dokumentáció létrehozásával. Ezen írásokban28 általános az a vélemény, hogy a dokumentáció gyenge színvonalú, amit három okra vezettek vissza: elégtelen az erre vonatkozó szabályozás, az orvosi jelenségeknek nincs egységes besorolási fogalomrendszere, valamint az orvosképzésben nem zajlik erre vonatkozó alapos felkészítés.29 Ez utóbbi azáltal válik igazán problematikussá, hogy a kórlapvezetés az amúgy is túlterhelt kezdő orvos feladata. Ugyanakkor a szövegek hangsúlyozzák, hogy az orvosi dokumentációnak több funkciója van: nemcsak a gyógyításimegelőzési és az ehhez kapcsolódó tudományos munkában hasznosulhat, hanem az igazságügyi-törvényszéki vonatkozásai (műhibaper, látlelet, gyógyulási időtartam, transzfúziós szövődmény stb.) hasonlóan fontosak lehetnek.30 Lényeges meg állapítása e szövegeknek, hogy „a kórtörténet tartalmi és formai szempontból szak mánként változik. Ez nyilvánvaló. Másként készíti a belgyógyász a szívbetegének és másként a sebész a sérvműtétre beutalt betegének a kórrajzát, a kórelőzmény szempontjából épp úgy, mint a jelen állapot, vagy kórlefolyás szempontjából.”31 De szak -ágon belül szükséges lenne az egységesítés, amit a nyomtatványok és a fogalmak egysége által lehetne elérni. Szóba került a kórlapok nyilvántartásának kialakulatlansága, szabályozatlansága is.32 Az orvosi dokumentáció alaptípusainak alábbi általános értelmezése hasznos lehet az egészségügyi dokumentum alá sorolt iratok értékeléséhez: „A kórlap Magyarországon az egy beteg egy kórházi osztályon történő ellátása során keletkező adatokat összesítő dokumentumot jelenti. A kórlap az orvosi dokumentá ció eszköze. Nálunk a járóbeteg ellátásban és az alapellátásban nem kórlapról, hanem betegkar tonról szoktunk beszélni. A különbség az, hogy a betegkarton az egy beteghez tartozó összes információt idősorosan tartalmazza, nem kötődik ellátási epizódhoz. 28Hársing László – Szuchowszky Gyula: Orvosi Hetilap, 1963. 39. sz. 1846–1849.; Iványi János: Orvosi Hetilap, 1963. 39. sz. 1865.; Wirth Ferenc: Orvosi Hetilap, 1964. 20. sz. 950.; Veress Sándor: Orvosi Hetilap, 1964. 20. sz. 950.; Osváth Gábor: Orvosi Hetilap, 1968. 48. sz. 2711–2715. – ez utóbbi cikk szintetizálva a korábbi véleményeket és megállapításokat, szisztematikusan kifejti a kórlapvezetés – általa vélt – legjobb gyakorlatát. 29Érdekes történeti adalék, hogy ez utóbbi nem mindig volt így: a betegségtörténet-írást mint köte lező gyakorlatot, osztrák minta alapján 1784-ben a pesti orvoskaron is bevezették. Az orvostanhallgatóknak klinikai gyakorlatuk zárásakor két-három betegségtörténetet kellett írniuk. Krász Lilla: Theoria medica és praxis medicae. A tudásközvetítés változó útjai a medicinában a 18. század második felében. Századok , 2017. 1025–1042., kül. 1034–1035. E betegségtörténetek közül több mint ezer fenn is maradt: Rédei Ildikó: Historiae Morborum (Kórtörténetek a 18–19. század ból). Budapest, SOTE Levéltár, 2016. 30Iványi: i. m. 1866. 31Wirth: i. m. 51. 32Veress: i. m. 951. Levéltártan 136
